Susán András írásai

 Mikor kiléptünk a hiperűrből és megközelítettük a Föld bolygót, ugyanaz a gondolat járt mindkettőnk fejében. Hazatértünk. Nyolc hosszú év után végre hazatértünk. A gondolat örömmel töltötte meg a lelkünket. Azonban túl nagy volt a csend. Már jóval azelőtt észrevettük, hogy Föld körüli pályára állítottuk a hajót. A műholdas navigáció nem működött. Ami azt illeti, vizuálisan sem észleltünk Föld körül keringő műholdakat. Mintha eltűntek volna. Próbáltuk a rádiót, de hiába. A csatornák süketek voltak. Egyetlen kósza rádióadást sem sikerült fognunk, csak a napból érkező statikus zörejt hallottuk, miközben a frekvenciát váltogattuk. Elhaladtunk a bolygó árnyékos oldala fölött, de nem láttunk fényeket. A felszín sötétségbe burkolózott, minta nem lennének odalent városok. Mintha nem létezne a Földön elektromosság. Három nap telt el így és mi értetlenül álltunk a tények előtt. - Nincs értelme tovább várni. Megkezdjük a landolást - szólt Jason. - Műholdas navigáció nélkül? - kérdeztem. - Az Eps

 A két alak egymással szemben ült a nappali közepén. Pár percig némán méregették egymást, aztán a teáscsészékhez nyúltak. A tea illata mellett bizalmatlanság szaga terjedt a levegőben és ezt mindketten érezték. A két öregasszony belekortyolt a csészékbe, talán azt remélve, hogy ez a kis közös szertartás megtöri a jeget. Végül Lorraine Warren szólalt meg elsőként. - Elnézést, ha az idejét rabolom, Miss Parker. A feszületről van szó, amit két hete vásárolt egy árverésen. Tudja, én már régtől figyelemmel követem annak a keresztnek a sorsát. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy van egy csoport. Ez a csoport nyomon követi a hasonló tárgyakat. - Ha meg akarja venni, feleslegesen fáradt ide, Mrs. Warren. Ahogy ön is mondta, két hete vásároltam és eszemben sincs tőle megválni - válaszolt nyersen az afroamerikai nő. - Ez megnehezíti a helyzetet - sóhajtott fel Lorraine. - Mégis, mi a baj a feszülettel? Ez csak egy szobor. Egy elég régi darab. Szép árat fizettem érte. Megtenné, hogy engem is beavat

 Nem is tudom, hogy kezdjem a történetet, barátaim... Azt hiszem 1994 május tizedike örökre beleégett az emlékezetembe. Két embert is láttam meghalni aznap és kettejük közül az egyik a legjobb barátom volt. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Lehet, hogy nem közvetlenül én okoztam George halálát, de azt hiszem nagyon is közöm volt hozzá. Vagy talán csak ez volt a sorsa. Ez volt a sorsunk. Talán a szabad akarat tényleg csak illúzió számunkra. Azt kérditek, milyen ember volt John Wayne Gacy? Sokat tudnék mesélni róla. Olyan sokat, hogy az egy külön történet lenne. Napi szinten találkoztam vele éveken keresztül. A gyilkos bohóc - sokan csak így emlegették. Sok embernek egy jelmezbe bújt szörnyeteg jut eszébe a neve hallatán és valóban az volt. Egy pszichopata sorozatgyilkos a rosszabbik fajtából. Börtönőr voltam abban az időben. Az elítéltekkel tilos volt a társalgás, de Gacy esete számomra más volt. Nem tudtam megállni. Szinte minden nap váltottam vele pár mondatot, néha többet i

 A villogó fények egy idő után rosszullétet okoznak. Már magamon is kezdem tapasztalni. Ez jár a fejemben, mikor a doki testét végigvonszolom a folyosón. Hetek óta halott lehet. Több végtagja hiányzik. Csak egy véres torzó. Már akkor is rothadásnak indult bűzlő hús volt, mikor rátaláltam a legyek zümmögő örömtáncának közepette. Szükségem van rá. Nélküle soha nem juthatok át azon az ajtón. - Biometrikus azonosítás! - szólal meg egy lelketlen női hang a falakból, miközben a szkenner a hulla retináját vizsgálja. - Belépés engedélyezve! - folytatja a gépi hang és hallom, ahogy motorok visítanak fel állatias hangon, aztán  az ajtó félresiklik. Relék kattannak és hangos csattanás visszhangzik végig a szűk folyosón. A holttestet ledobom a padlóra. Már nincs rá szükségem. Hátrahagyom az enyészetnek. Nincs bűntudatom, hiszen mindenkinek ez a sors jut végül osztályrészül. Halál és rothadás. Legyek és férgek. Dögszag. Hallottam régi tengerésztörténeteket arról, hogy a hajóknak lelkük van. Sikítan

Reggel fél hétkor ébredek. Eszembe jut... Tegnap este erős altatókat vettem be, de egy pillanat alatt elszáll az álmosság a szememből. Felkelek az ágyból és a konyha irányába indulok. Kávét főzök. Ma ki fogom próbálni... Miközben iszom a kávét és szívom a cigarettát, úgy kavarognak a gondolatok a fejemben, mint egy marék konfetti a forgószélben. Mikor élettelen dolgokat próbáltam előreküldeni az időben, azok eltűntek. Végérvényesen és örökre. Soha nem láttam többé azokat. Próbáltam rájönni mi lehet a gond, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy lehetetlen előreugrani az időben, hiszen a jövő még nem történt meg. Nem létezik. Viszont ha más szemszögből nézzük, ez nem teljesen igaz. Mindannyian időutazók vagyunk. Napi huszonnégy órás sebességgel utazunk az időben. A jövő felé. Ezt a folyamatot felgyorsítani csak akkor lehetne, ha valaki hibernáltatná magát, de ez csak érzékcsalódás lenne az illető számára. Régebben sokat gondolkoztam az idő fogalmán. Idő. Valóban létezik, vagy csak

Auschwitz-Birkenau 1944 nyara... - Újabb alanyok érkeztek, Herr Mengele! - jelentette Frank Grass az orvosnak. Dr. Mengele letette a szikét és kíváncsian nézett az asszisztensére. - Ikrek? - kérdezte a doki izgatottan. - Igen. Fiúgyerekek. Egypetéjűek - válaszolta Frank. - Nagyszerű! Azonnal látni akarom őket! Csak... Befejezem ezt a műtétet - szólt az orvos miközben újra a műtőasztalon fekvő eszméletlen alany fölé hajolt és ismét kezébe vette a szikét. Frank csodálta ezt az embert. Bár Josef Mengele tudományos kísérletei eleinte kissé durvának tűntek, a munkássága mindenképpen figyelemre méltó volt. Eleinte a szemek színének megváltoztatásával próbálkozott, később tífusszal, vagy bubópestissel fertőzte meg az alanyokat, akik általában ikrek voltak. Ha a beteg meghalt, akkor megölték a testvérét is, aki egészséges volt. A doki mindkét alanyon elvégezte a boncolást, az eredményeket pedig összehasonlította. Gyakran vérmintákat küldött Berlinbe. Frank Grass még csak pár hónapja volt Herr