Nézzük meg a belsejét!
Nézzük meg a belsejét!
A Temze iszonyú bűzt árasztott abban az évben és a nyári forróság rátett még egy lapáttal. Az egykor tiszta folyó vize most barna masszává változott, amiben minden megtalálható volt. Háztartási szemét, állati maradványok a halpiacról és a vágóhídról, emberi ürülék. A város fulladozott a saját mocskában.
Jack aznap is korán kelt. A vászontarisznyájába pakolta a keféket, a rongyokat és pár kenőcsös dobozt. Aznap sem reggelizett. Az a gazdag gyerekek kiváltsága, tudta jól. A fejére tette a sapkáját, vállára akasztotta a tarisznyáját. Hóna alá csapta a sámlit és az utcán terjedő bűzzel mit sem törődve, sietve indult a nyugati városrész irányába, hogy odaérjen mielőtt beköszönt a rekkenő hőség.
London nyugati részében tehetősebb családok éltek. Olyan hely volt ez, ahol sok férfi keménykalapot viselt. Úgy tűnt, ezek az emberek különösen igényesek a cipőikre és ez jó lehetőség volt egy olyan nyolc éves fiú számára, mint Jack. Cipőt pucolni mindenki tud és meg lehet vele keresni napi egy-két pennyt, ha ügyes az ember. Bár ez a kuncsaftokon is múlik. Vannak akik nem akarnak fizetni, de vannak olyanok is, akik nem lustaságból, hanem adakozásból veszik igénybe a cipőpucolók munkáját. Ilyen visszatérő ügyfél volt az öreg Smith is. A vén buzeráns. Általában vigyorogva tűrte, ahogy a kis Jack fényesre suvickolja a cipőit és közben mindenféle kérdéseket tett fel a fiúnak. Jack gyakran belepirult, de mindig őszintén válaszolt az öregnek. Végülis Smith rendesen fizetett és nem volt vele nagy gond. Különben is, olyan öreg már mint az országút. Lehet, hogy hamarosan felfordul.
Az a nap sem kezdődött másképp. Már kilenc óra előtt megjelent az öreg Smith. Ahogy meglátta a fiút, elvigyorodott és leült vele szemben, mintha csak azt kérdezné; "Hogy ityeg, öcsi?" Jack illendően köszönt és munkához látott. Mikor a cipők már csillogtak-villogtak, a fiú abbahagyta a munkát és kérdően az előtte ülő vénemberre nézett. Az öreg rávigyorgott.
- Szóval? Nem szőrösödik még? - kérdezte a vénember undorító csillogással a szemében.
- Nem szőrösödik, Mr. Smith. Még csak nyolc éves vagyok! - válaszolta illedelmesen Jack és arra gondolt, hogy egyre jobban utálja ezt az embert.
- Na jó - szólt az öreg és keservesen feltápászkodott a székből. A zsebeiben matatott aprópénz után kutatva, aztán lehajolt és egy érmét dobott a bádogpohárba. Fém csörgött a fémen, Smith talán ezért is nem vette észre, mikor elejtette a zsebóráját.
- Minden jót öcsi! - mondta a vénember torz mosollyal és botjára támaszkodva tovább indult az utcán, abba az irányba, ahonnan érkezett.
"Rohadj meg!" - gondolta magában a fiú és a kezébe vette az utcakövön heverő zsebórát, mielőtt bárki észrevette volna.
Csak akkor merte kivenni a zsebéből az órát és újra a kezébe venni, miután hazaért. Maga volt a testet öltött gyönyörűség. Láthatóan nem tett benne kárt az esés. Ketyegett és az üveg nem repedt el. A mutatók körbe-körbe jártak, mintha valami démoni erő mozgatná azokat. Betűk is voltak a számlapon, de Jack nem tudott olvasni. Igazából a számokat se ismerte. A füléhez szorította a súlyosnak tűnő kis szerkezetet és lehunyt szemekkel hallgatta ezt a fenomenális zenét. "Tikk-takk-tikk-takk." Később felfedezett egy halkabb és gyorsabb hangot is a hangosabb ketyegés mellett. "Tiktaktiktak"...
Aznap éjszaka alig aludt. Mintha neki is fogaskerekek, lendkerekek és tengelyek forogtak volna a fejében. Némelyik lassú méltósággal, némelyik szaggatottan. Más fogaskerekek eszement sebességgel pörögtek. Egy gyerekvers jutott az eszébe. Egy mondóka. Nem emlékezett rá, hogy hol hallotta ezt korábban.
"Jaj, de szép! Szedjük szét! Nézzük meg a belsejét!" - Ez a kis vers egyenesen az agyába fúrta magát.
Másnap reggel fogott egy rozsdás szeget és egy macskakővel addig pőrölte, amíg a hegye lapos lett. Eldobta a felforrósodott fémet, mikor véletlenül az ujjára ütött, de csak azért, hogy pár pillanat múlva ismét a kezébe vegye. Fogta az öreg Smith zsebóráját és a szeg lapos végével felpattintotta a hátlapját. Szeme kikerekedett a látványtól.
Jack harmincnyolc éves korában már nem cipőpucolásból élt. A vágóhídon dolgozott. A munka fizikailag fárasztó volt, de legalább annyit fizettek, hogy esténként le tudott részegedni. Abban az időben London keleti részén lényegében mindenki alkoholista volt. Jack se lógott ki a sorból, de aznap este, mikor végigment a Hanbury streeten, még színjózan volt. Az eső épphogy csak elkezdett cseperegni. Az utca sötét volt és kihalt. Ezen a környéken nem voltak gázlámpák. Embereket sem látott. Mikor Annie kilépett az egyik kapubejáratból, Jack rögtön tudta, hogy ő lesz az. Régebben már látta ezt a nőt és a nevét is tudta. Annie Chapman. Gyönyörű volt. A nő mintha kicsit részeg lett volna.
- Hé te! Akarsz szórakozni? Három penny!
Jack, a hasfelmetsző nem válaszolt. Megmarkolta a zsebében a kést és közelebb lépett a lányhoz. Újra eszébe jutott a régi gyerekvers...
"Jaj de szép! Szedjük szét! Nézzük meg a belsejét!"