A 213-as lakás

 A történet megtörtént eseményeket dolgoz fel...

 

 Szerintem mindenki gondolt már rá, hogy megöl valakit. A legtöbb ember persze csak fantáziál erről, de van aki túllépi azt a bizonyos határt és valóban megteszi, akárcsak én. Azt mondják, gyerekkorunkban az állatok kínzása, vagy megölése a szociopátia biztos jele. Talán igaz, de engem gyerekként inkább az anatómia érdekelt. Nem azért vittem haza döglött állatokat, hogy kínozzam őket. A boncolást jobban szerettem. Gyakran sétáltam a főút mellett és elgázolt állatokat kerestem. Ezeket összegyűjtöttem egy szemeteszsákba és hazavittem az én kis laboromba az erdőbe. Emlékszem, létre akartam hozni egy tökéletesen tiszta csontvázat, ezért egyszer egy döglött macskát befőttes üvegbe tettem és savat öntöttem rá. Mértem az időt. Vajon mennyi idő alatt marja le a sav a csontokról a húst? A savak és vegyszerek beszerzése nem okozott problémát abban az időben. Apám vegyész volt.

 A gyilkosság gondolata először tizenöt éves koromban fordult meg a fejemben, mikor észrevettem azt a kocogó férfit, aki minden reggel ugyanazt az útvonalat követve futott a környéken. Pár hónapig figyeltem, aztán egyszer baseball ütővel a kezemben elbújtam a bokrok között és vártam. Azt terveztem, hogy leütöm, megölöm és utána azt csinálok a holttesttel, amit akarok. Szerencséjére a fiatal férfi aznap pont kihagyta a testedzést. Serdülőkorú voltam és abban az időben kezdtem felfedezni magát a szexualitást. Az én szexuális fantáziáim azonban nem voltak szokványosak.

 Most 34 éves vagyok és két éve vagyok börtönben. Vizsgálnak, mint egy különleges állatfajt. Néha nyomozók, újságírók, profilozók jönnek és mindenféle hülye kérdésekkel zaklatnak. Általában pár perc után elhajtom őket, vagy nem is vállalom a beszélgetést. Néha női nyomozót küldenek. Bevált szokás. Általában az elítéltek hamarabb megnyílnak egy nő előtt és beszélgetésbe elegyednek velük. Velük soha nem állok szóba. Átlátok a szitán. Különben is a fiúkhoz vonzódom, mindenki tudja. Nemrég egy fiatal férfit küldtek hozzám. Tisztán emlékszem arra a napra.

 Két őr jött értem. Megálltak a cellám előtt és megkértek, hogy nyújtsam ki a kezeimet a nyíláson, ahol az ételt szokták beadni. Bilincs kattant a csuklómon. Miután kinyitották a cella ajtaját, szóltak, hogy lépjek ki a helyiségből. Ahogy végigvezettek a folyosón, láttam, hogy az egyik fegyőr nagyon ideges. Már korábban is észrevettem, hogy egyes emberek félnek tőlem és ezt általában ki is használtam. Persze csak a humor kedvéért. Az ideges őr felé fordultam és hirtelen az arcába üvöltöttem.

 - Harapok!!!

 A férfi hirtelen hátraugrott és ijedten a gumibot felé nyúlt. Elvigyorodtam. Gyakran játszottam ezt. Élveztem a gyáva emberek reakcióit. Néha morbid vicceket követtem el a cellámban. Az ebédre kapott ételmaradékokból és a személyes tárgyaimból emberi testrészekre hasonlító dolgokat csináltam, a ketchupot pedig vérként használtam a dekorációhoz. Egyszer egy táblát függesztettem fel a falra. “Csoportterápia anonymous kannibálok számára”.

 Igen, ettem emberi húst. Nem is egyszer. Szerintem nincs ebben semmi különös. A kannibalizmus hagyománya sok ezer éve szunnyad az ösztöneinkben. Én magam azért ettem az áldozataim húsából, mert azt szerettem volna, ha lényük egy része örökké velem marad. Áldozatok? Nem, nem tartom őket áldozatoknak. Ezek igazából szerelemgyilkosságok voltak.

 Miután bekísértek a helyiségbe, leültettek. A kezemen lévő bilincset az asztal lapjához rögzítették és magamra hagytak. Egy fiatal férfi lépett be. Váltott még pár szót a távozó őrökkel, aztán leült velem szemben, az asztal túloldalán.

- Üdvözlöm! A nevem Peter Jenkins - szólalt meg és elindította a kazettás magnót az asztalon.

 Szemügyre vettem a fickót. Huszonhét év körüli szőke, szemüveges férfi. Haját hátrafésülve hordta. Arca frissen borotvált, a szemei kékek. Alkata sportos, bár ez jellemző az FBI-os ürgékre.

- Maga is profilozó? - kérdeztem vissza bemutatkozás helyett.

- Nos, igen. Mondhatjuk. Szeretnék feltenni pár kérdést Mr. Dahmer.

- Már százszor elmondtam mindent. Mit szeretnének még hallani tőlem? Azt, hogy betegnek tartom magam, vagy nem? Erről is beszéltem már.

- Kezdetnek nem is olyan rossz. Betegnek tartja magát, Mr. Dahmer?

- Különös. Pont azok az emberek kérdezik ezt tőlem, akik az ujjam helyett a farkamra tették a poligráfot és közben mindenféle képeket mutogattak nekem. Meztelen nőket, férfiakat, gyerekeket és megcsonkított hullákat. Nem gondolja, hogy ez kicsit abszurd?

- Nos, rendben. Beszéljen az egyik áldozatáról. Bármelyikről - szólt Peter.

 Áldozatok... Sokan voltak, de csak tizenhetet vallottam be a zsaruknak. Nem mintha számított volna. Kilencszázötvenhét év letöltendő börtönbüntetést kaptam és ilyen esetben pár száz év ide, vagy oda rohadtul mindegy.

 Konerak Sinthasomphone - milyen hülye név. Talán ő volt az, aki leginkább megmaradt az emlékezetemben. Majdnem lebuktatott a kis rohadék. Még azelőtt történt, mikor a szomszédaim panaszkodni kezdtek a dögletes bűz miatt, ami állítólag az én lakásomból jött. Egyszer bekopogott az ajtómon a főbérlőm, Pamela Bass és kilakoltatással fenyegetett, mikor ajtót nyitottam.

- Elviselhetetlen ez a bűz Jeffrey! A lakók fel vannak háborodva! A folyosón is érezni! Mit tart odabent? Döglött kutyát? Esküszöm, ha nem takarítja ki a lakást, rendőrt hívok!

- Nézze... A nagyanyámtól kaptam pár kiló húst, de elfelejtettem bekapcsolni a hűtőszekrényt. Ígérem, hogy kiszellőztetem a lakást és kitakarítok - válaszoltam.

- Nagyon ajánlom, mert ez undorító! - harsogta Pamela. - Csináljon valamit, mert a hatóságokhoz fordulok és repülni fog innen!

Hát igen... Nem volt nehéz partnereket találnom a közeli bárban, mert úgy tekintettek rám, mint egy cuki kisfiúra. Általában felhívtam őket a lakásomra. A hullákat eltüntetni már nehezebb volt. Feldaraboltam a testeket és szemeteszsákokba raktam a testrészeket, hogy aztán a szeméttelepre vigyem azokat. Ezen kívül volt még egy savval teli műanyag hordó...

- Mr. Dahmer! - hallottam Peter Jenkins hangját és hirtelen magamhoz tértem az elkalandozó gondolataimból. - Szeretne beszélni valamelyik áldozatáról?

- Az az ázsiai fiú... Konerak. Vele egy bevásárlóközpontban találkoztam. Ígértem neki ötven dollárt. Cserébe szerettem volna róla pár fényképet készíteni a lakásomon.

- Mi történt azután, hogy felmentek a lakásra? - kérdezte Jenkins.

- Ugyanaz történt vele, mint a többivel. Altatót kevertem az italába és kiütötte magát. Készítettem pár fotót...

- Lefeküdt az áldozattal, Mr. Dahmer?

- Igen.

- A halála után is?

- Igen.

Peter Jenkins arca alig észrevehetően megrándult. Kifejezése picit megváltozott. Más nem vette volna észre ezt, de én igen. Próbálta leplezni az undort. A papírjait lapozgatta.

- Úgy tudom csinált valami mást is azon az estén az áldozattal - szólt végül.

- A fúrógépre gondol? Mikor eszméletlen volt, lyukat fúrtam a koponyájába és savat öntöttem a fejébe.

- Ezt miért csinálta? - kérdezte Jenkins émelyegve.

- Nem akartam megölni, sem megkínozni, ha erre gondol. Azt szerettem volna, hogy velem maradjon. Meg akartam fosztani az akaratától, hogy azt csináljak vele, amit kedvem tartja. Akkor, mikor én akarom. Tudat nélküli rabszolgát akartam, aki csak engedelmeskedik. Nem igazán úgy alakult ez a dolog, ahogy képzeltem.

- Mi történt, Mr. Dahmer?

- Megszökött. Mikor lementem a közelben lévő italboltba, valahogy magához tért és megszökött. Teljesen ki lehetett ütve. Úgy értem... Ott feküdt mellette az ágyon az előző hulla. Tony Hughes. Ő már napok óta ott hevert. Szerintem Konerak ezt észre sem vette. Valahogy kijutott a lakásból és lement az utcára. Ruhátlanul. Mikor hazafelé tartottam, azt láttam, hogy két nő próbál a fiúnak segíteni. Szóltam nekik, hogy ismerem a srácot és hazaviszem, de közben megérkeztek a zsaruk. Valahogy sikerült kimagyaráznom a dolgot. Azt mondtam együtt voltunk aznap a barátommal, aki túl sokat ivott. Megígértem, hogy hazaviszem és lefektetem. A fiú nem tudott beszélni. Teljesen kába volt.

- Mi történt ezután? - kérdezte Jenkins.

- A zsaruk hazakisértek minket. Bejöttek a lakásba is. A 213-as volt az én lakásom. Fogalmuk se volt arról, hogy Tony Hughes hullája ott hever a másik szobában. Megígértem nekik, hogy többé nem iszunk és azok csak egyszerűen elmentek. Mindig is tudtam, hogy balfékek a zsaruk - mondtam röhögve.

- Mikor halt meg Konerak?

- Fél óra múlva már halott volt. Megfojtottam - válaszoltam kedvetlenül. - Úgy gondoltam el kell tüntetnem a két holttestet. Feldaraboltam őket. A savval teli hordóba dobtam a végtagokat és a torzókat. Egy részüket megtartottam. A fejükről lefőztem a maradék húst és a csupasz koponyákat lelakkoztam.

- Beszéljen az elsőről, Mr. Dahmer - szólalt meg egy kis szünet után a férfi.

- Hicks? Ez miért fontos? Steven Hicks egy stoppos volt. Felvettem és meghívtam magamhoz. A szüleim abban az időben váltak el. Apám egy motelbe költözött, anyám pedig Wisconsinba az öcsémmel. Lényegében egyedül maradtam a házban. Hicksnek egy súlyzóval zúztam be a koponyáját. Kíváncsi rá mit tettem ezután a holttesttel?

- Arról beszéljen, hogyan próbálta eltüntetni a hullát - mondta Jenkins.

- Ugyanúgy, mint általában a többit. Feldaraboltam és szemeteszsákokba pakoltam a testrészeket. A szeméttelepre akartam vinni, de közbejött valami. Útközben megállítottak a rendőrök egy kisebb szabálysértés miatt.

- Mit gondol, miért nem bukott le akkor?

- Mondtam már, hogy a zsaruk balfékek! Nem néztek bele a csomagtartóba. Alkoholtesztet sem csináltak, pedig volt bennem ital bőven - válaszoltam vigyorogva. - Udvariasan megkértek, hogy menjek haza. Pedig ha akkor alaposabbak a zsernyákok... Hicks hulláját végül elégettem otthon, a hátsó udvaron. A megmaradt csontokat pedig elástam a kertben. Tudta, hogy az emberi szív sem ég el? Az egy olyan kemény izomcsomó, hogy a krematóriumban sem boldogulnak vele. Kíváncsi lennék rá, mi lesz a sorsuk égetés után. A csontokat ledarálják, de a szív az más. Szerintem bedobják valami pöcegödörbe.

- Érez valami bűntudatot a tettei miatt? - kérdezte Jenkins.

- Nézze... A bíróságon már nyilvánosan bocsánatot kértem az áldozatok családtagjaitól.

- Azt kérdeztem, érez-e bűntudatot!

- Maga is tudja, hogy igazából nem. Orvosi szempotból én egy pszichopata vagyok. A pszichopatákból és a szociopatákból hiányzik az empátia és a lelkiismeret, tehát bűntudatot sem éreznek. Ennek ellenére ez nem jelenti azt, hogy őrült vagyok. Tisztában vagyok a tetteim súlyával és következményeivel - válaszoltam.

- Mr. Dahmer. Orvosi szempontból a szociopátia és a pszichopátia egyaránt antiszociális személyiségzavar, ami minden kétséget kizáróan betegségnek számít - szólt Jenkins.

- Lehet. Lehet, hogy beteg vagyok, de nem őrült! - válaszoltam.

- Maga nem azért őrült, mert pszichopata. Maga azért őrült, mert kannibál és nekrofil. Nincs igazam, Mr. Dahmer? - kérdezte tőlem a férfi.

 Tudtam, hogy igaza van. Magam is régóta tudtam az igazságot. Őrült vagyok. Lassan feltámadt bennem a gyanú, hogy Peter Jenkins nem is profilalkotó. Ő valaki más...

- Az esküdtszéknek más volt a véleménye! Épelméjűnek nyilvánítottak! Meg tudná ezt magyarázni, Peter? Miért vagyok most börtönben? Egy őrültnek az elmegyógyintézetben a helye!

- Részben azért vagyunk most itt, hogy ezt kiderítsük - szólt a férfi.

- Tudja mire jöttem rá, Mr. Jenkins? A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés felszabadítja az embert. Tudom, hogy soha többé nem hagyhatom el ezt a börtönt. Tudom, hogy nem végezhetnek ki. Mit tehetnének még velem? Megmondom mit! Semmit! Lényegében azt csinálok ebben az intézményben, amit akarok. Persze vannak korlátok, de vannak jogaim is, mint bármelyik elítéltnek. Gyúrhatok a konditeremben. Olvashatok, vagy írhatok könyveket. Diplomát szerezhetek, ha ahhoz van kedvem.

- Attól tartok, annak itt nem igazán venné hasznát - szólt Peter.

- Mondok én magának valamit Jenkins! Jól figyeljen rám! Ha holnap este elvágom a torkát az egyik elítéltnek, mit tudnak velem kezdeni? Újra bíróság elé állítanak? Kapok újabb száz évet? Mit számít? Kilencszáz év, vagy ezer? Kit érdekel? Legfeljebb a bulvársajtót és a kretén embereket, akik ilyen szennylapokat olvasnak! Bár, lehet, hogy az én lelkemnek is jót tenne, ha újra hallatnék magamról!

- Miért evett emberi húst? - váltott témát hirtelen a férfi.

 A kérdés annyira egyszerű és lakonikus volt, hogy magam is meglepődtem. Annak idején, mikor embert ettem, az egyfajta kielégülést jelentett számomra. Nem akartam, hogy elhagyjanak. Nem akartam ismét egyedül maradni, mint mikor a szüleim elhagytak. Úgy gondoltam, ha eszek az áldozataim húsából, akkor egy részük örökké velem marad. Értheti ezt Jenkins? Nem. Biztosan nem.

- Maga ezt nem értheti - suttogtam.

- Másképp fogalmazok. Mit érzett akkor, mikor evett az áldozatokból?

- Egyfajta örömöt. Elégedettséget. Van egy olyan mondás, hogy az vagy, amit megeszel. Úgy éreztem eggyé válok velük.

- Az első eset után nyolc évig nem gyilkolt. Beszélne erről az időszakról?

- Próbáltam magam moderálni. Hithű ember lettem. Templomba jártam a nagyanyámmal. Abbahagytam az ivást. Az egyik üzletből elloptam egy próbababát és hazavittem...

- Szóval templomba járt? - kérdezte érdeklődve Peter Jenkins. - Segített ez magán valamennyire?

- Amint látja, szart sem ért! - mutattam a megbilincselt kezeimet a férfi felé.

- Hisz Ön Istenben, Mr. Dahmer?

- Térjünk kicsit vissza a bírósági eljárásra! - vágtam vissza válasz helyett. - Azt állították, hogy a gyilkolás közben épelméjű voltam, de egyébként elmebeteg vagyok! Maga szerint ez normális eljárás volt velem szemben?

- Nos, a végső ítélet még hátra van - szólt a férfi és kikapcsolta a szalagos magnót. - Végeztünk Mr. Dahmer.

- Maga nem profilalkotó! Szerintem nem is nyomozó! Ki maga? - kérdeztem hitetlenkedve. - Mutassa az igazolványát!

- Viszlát Jeffrey! - szólt a férfi, miután összepakolta a dolgait és elindult a kijárat felé.

- Ki maga? - kiáltottam utána, de Peter már elhagyta a helyiséget.

 Most, mikor a cellámban fekszem, még mindig nem tudom ki volt az az ismeretlen férfi, aki hetekkel korábban felkeresett. Az őrök nem adtak felvilágosítást a fickóval kapcsolatban. Mit takar a "végső ítélet" kifejezés, amit emlegetett? Peter Jenkins. Erről Szent Péter jut eszembe, de elhessegetem a nevetséges gondolatot.

- Hé, Jeffrey! - hallom a cellám ajtaján túlról Jacob fegyőr hangját. - Mozdulj már meg! A konditermet kell ma takarítanod, nem emlékszel?

 Igen, emlékszem már. A takarítás feladatát én magam vállaltam, hogy kiszabaduljak kicsit ebből az ingerszegény környezetből. Felállok és a zárka ajtaja felé indulok.

- Remélem nem csinálsz semmi hülyeséget Jeffrey! - szól Jacob és végigkísér a folyosón. Ilyenkor nem tesznek rám bilincset. Jacob amúgy is megbízik bennem. Már az első héten haverok lettünk.

 Mikor belépek a konditerembe két elítélt már takarítja a helyiséget. Jesse Anderson és Christopher Scaver.

- Hello Jesse! Megint a kettyóst osztották be mellénk harmadiknak? - szólok, miközben az őrök magunkra hagynak minket.

- Szia Jeffrey! - vigyorog rám Jess.

 "Kettyós" - nem tudom miért pont ezt a kifejezést használtam Christopherre. Engem is kettyósnak neveztek a suliban. Lényegében úgy éltem túl az iskolaéveket, hogy belementem a játékba és majmot csináltam magamból. A társaimnak ez tetszett és egy idő után megkedveltek.

- Figyelj csak Jesse! Gyere ide! - suttogom a társam felé. - Tréfáljuk meg a kettyóst!

 Mindketten tudjuk, hogy Christopher Scaver skizofrén. Nem ismerjük őt túl jól, de mi ketten vagyunk, ő pedig egyedül. Mi bajunk történhet? Simán elbánunk ezzel a szarkupaccal. Leveszem az egyik súlyzóról a súlyokat és a kezembe fogom a fél méteres, csupasz acélrudat. Eldobom, és az eltalálja a nekünk háttal álló Christophert. Ő fájdalmasan felkiált és felénk fordul. Belőlem és Jessből kitör a röhögés. Nem tudjuk abbahagyni.

- Ki volt az? - kérdezi Chris, miközben a sajgó hátát tapogatja.

- Nem én voltam! - válaszolom.

- Én sem! - szól Jess.

 Ismét felröhögünk. Nem pont a cselekmény vicces, hanem a fickó buta ábrázata, miközben minket figyel. A férfi lehajol és kezébe veszi a fémtárgyat, ami az imént hátba vágta. Mi ketten már nem vagyunk olyan magabiztosak. Az őrök időközben magunkra hagytak minket. Az ürge felfegyverezte magát, nálunk pedig csak egy fából készült felmosónyél van. Chris egyenesen a szemembe néz.

- Jeffrey Dahmer! Úgy gondolod semmit nem tudok rólad? Te aljas nekrofil! Te tömeggyilkos! Te buzeráns emberevő!

 A férfi fenyegetően felénk indul. Az első ütést kivédem, de eltörik az alkarom. Iszonyú fájdalmat érzek. Jesse próbál Christopher mögé kerülni, de közben ő is kap egy ütést a pofájába. Elterül a padlón. Chris újra felém fordul. Próbálok védekezni, de a fickó újra felemeli a fémből készült rudat és a fejemet éri az ütés.

Sötétség...


Egy Christopher Scaver nevű elítélt 1994. november 28.-án reggel halálra verte két rabtársát egy wisconsini büntetésvégrehajtási intézetben. A skizofrén Christopher később azzal indokolta tettét, hogy magától Istentől kapta az utasításokat.