Az ember, aki ártatlan volt
Az ember, aki ártatlan volt
Johny White. Ő volt az első áldozatom. John az a fajta srác volt, aki leharapta egy madárfióka fejét csak azért, hogy megmutassa, milyen tökös gyerek. Az intézetben, ahol éltünk, egyfajta bandavezérnek számított. Belekötött bárkibe és gyakran keveredett verekedésbe. Nem szerette őt senki, nem is tisztelték, inkább csak féltek tőle. Aznap este a mosdóban futottam össze vele véletlenül és nem igazán örültem a találkozásnak. Tizenhat éves voltam és Johny talán egy évvel volt nálam idősebb.
- Hé, Eliot! Van egy cigid?
- Nincs. Tudod, hogy nem dohányzom, John - válaszoltam.
A másik rámnézett, picit összevonta a szemöldökét és felém fordult. Hirtelen megragadta a torkom és testemet a fehérre festett falhoz szorította. Alig kaptam levegőt, de legbelül próbáltam megnyugodni. Nem először történt ilyesmi és eddig még mindig megúsztam egy kis orrvérzéssel, vagy monoklival. Johny közel hajolt az arcomhoz, orrunk szinte összeért. Mélyen a szemembe nézett. Utáltam ezt a nézést. A szeme olyan világoskék volt, amilyet még nem láttam. A pupilla kicsi fekete ponttá zsugorodott össze. Nem is hasonlított emberi szemre, inkább valami hüllő hideg és szúrós tekintetét láttam.
- Szóval nem dohányzol? Értem én Eliot. Nyilván nem akarsz tüdőrákot kapni. Talán örökké akarsz élni. Nem akarsz fiatalon meghalni, mint a szüleid...
- A szüleimet hagyd ki ebből John! Semmi közöd hozzájuk! - szóltam fuldokló hangon.
- De igen! Ami azt illeti az egész társadalomnak köze van a szüleidhez! Az apád sorozatgyilkos volt, ezért végezték ki! Az anyád pedig egy narkós kurva volt! - suttogta az arcomba a másik.
Ez övön aluli ütés volt. Tudtam arról, hogy apám nőket gyilkolt. Még egész kicsi voltam, mikor fekete ruhás, fegyveres emberek lepték el a házunkat és aput leteperték. Én elbújtam a ház mögött az udvaron. Pár perc múlva fehér ruhások jöttek és valami pálcákkal szurkálták a kert végében a talajt. Úgy gondolom metánszondák lehettek. Aztán persze rámtaláltak és elvittek. Akkor még nem értettem mi történik körülöttem, de később minden világossá vált. Évek múlva megtudtam, hogy tucatnyi holttestet találtak a kertünkben elásva. Azt, hogy anyám tudott-e apám hobbijáról, vagy asszisztált-e a gyilkosságokhoz, soha nem tudtam meg, mindenesetre anyámra semmit nem tudtak rábizonyítani. Miután visszamehettünk a házunkba, már csak a drogoknak élt. Napközben általában ki volt ütve és éjjel dolgozott. Egyszer égő cigivel a kezében aludt el és meggyulladt a paplanhuzat. Engem a tűzoltók mentettek ki. Hat éves lehettem, megúsztam füstmérgezéssel, de anyu meghalt. Rokonság nem volt, így intézetbe kerültem. Apám közben a siralomházban tengette az életét, de nem sokkal később gázkamrában kivégezték.
- Mi van, megnémultál? - sziszegte az arcomba Johny.
- Azt mondtam, hagyd ki ebből az anyámat! - vágtam vissza dühösen.
Johny White elengedte a nyakam. Megfogta a galléromat és a helyiség közepére lökött. Olyan pofont kaptam, hogy elterültem a padlón. Ekkor éreztem, hogy valami megváltozott. Mintha az elmém felszabadult volna. Dühöt éreztem, de ez most más volt mint ezekelőtt. Úgy éreztem, láncok pattannak el. Több mázsás súlyok estek le az agyamról és az elmém felemelkedett. Igen, felemelkedett és súlytalanul lebegett a térben. A támadómra néztem, aki ott magasodott felettem és azt gondoltam, most azonnal felkelek, széttépem a koponyáját, belemarkolok az agyába és kifacsarom, mint egy citromot. Ez a kép a képzeletemben annyira valóságosnak tűnt, hogy ökölbe szorítottam a kezem, mintha valóban egy emberi agyba markolnék bele. John ekkor összeesett és teste élettelenül terült el a mosdó csempézett padlóján. Ez már nem a képzeletem szüleménye volt. Az oldalán feküdt, orrából és füléből vér szivárgott.
Többen is látták, mikor elhagytam a mosdót, ezért a rendőrök később elég sokáig faggattak. Mindvégig azt állítottam, hogy mikor távoztam a mosdóból, John még jól volt. Az orvosok nem találtak a holttesten külső sérülést, a boncolás során pedig súlyos agyi traumát állapítottak meg. Agyvérzést, vagy valami hasonlót. Nem tudtak rámbizonyítani semmit, ezért egy idő után békénhagytak és lezárták az ügyet. Ami azt illeti, én sem értettem egész pontosan a történteket, de ezt követően történt még pár haláleset. Fél évvel később Tipli, a földrajztanárom meghalt, miután feleltetett és bekarcolt nekem egy karót. Később meghalt még pár srác az intézetben, akik kötekedtek velem.
Rá kellett ébrednem, hogy van egy különleges képességem. Utánaolvastam. Leginkább a telekinézis fogalmával volt összefüggésben, bár az én képességem nem a tárgyakra volt hatással, hanem az élőlényekre. Egyszer a híradót néztem a televízióban és megpróbáltam eltenni láb alól a műsorvezetőt. Nem sikerült. Egy másik alkalommal egy emeletes épület tetejéről kiszúrtam magamnak egy hajléktalant, aki a parkban szédelgett. Összpontosítottam és az alak holtan rogyott össze. A távolság körülbelül nyolcszáz méter lehetett. Ez a képesség nem volt mindenható. Nem váltam általa Istenné. Csak akkor működött, ha szabad rálátásom volt a célszemélyre, de a távolság nem nagyon számított.
Kevint tíz évvel később ismertem meg. Egy építőipari cégnél dolgoztunk. Tudtam, hogy valami nem stimmel a fickóval. Mikor azt mondom, hogy valami nem stimmelt vele, nem a külső megjelenésére gondolok. Teljesen átlagos embernek tűnt. Tőlem három évvel idősebb volt, nem volt családja és albérletben lakott, akárcsak én. Egyszer élő macskát dobott a betonba, miközben a mixer egy épület alapját töltötte fel.
- Kevin! Te jó ég! Mit művelsz? - kérdeztem.
- Itt kóborolt az utcán. Képzeld el haver! Ha ezer év múlva megtalálják a cicát a betonban, milyen meglepetés lesz! Ez olyan, mint egy időkapszula! Érted? - válaszolta önelégült vigyorral.
Ezután az eset után kezdtem el figyelni Kevint, de csak kisebb állatokat ölt meg. Élő békát dobott a bitumenbe, egeret dobott a betonba. Egyszer egy törött szárnyú madarat dobott az úthenger alá. Akkor határoztam el, hogy meg fogom ölni. Okozok neki egy stroke-ot, vagy egy szívrohamot és egy őrülttel kevesebb. Rögtön végezhettem volna vele, azonban valamiért érdekelt Kevin személyisége, a lelkivilága, a motivációja. Miért teszi, amit tesz? Miért gyilkol? Miért gyilkol, mint... Apa?
- Kevin! Műszak után megiszunk pár sört a Töltőállomáson? - kérdeztem. "Töltőállomás". Milyen idióta név egy kocsmának. A tulaj nyilván azt gondolja, hogy nagyon vicces.
- Én nem iszok! Én bebaszok! - válaszolta Kevin vigyorogva.
Mikor úgy gondoltam, hogy jobban bírom az italt, mint Kevin, tévedtem. Hamarabb eláztam, mint ő és éreztem, hogy már kezd akadni a nyelvem.
- Figyelj csak Kevin... Azok az állatok, amiket megölsz... Nem sajnálod őket? Vagy ilyesmi?
- Ezek csak állatok haver! Alacsonyabb szintű életformák! Vannak a hímek és vannak a nőstények. Te hogy vagy a csajokkal? - kérdezett vissza Kevin.
Igazából sehogy se voltam a csajokkal, ezért próbáltam kamuzni.
- Nincs barátnőm, de minden héten akad egy-két numera! - válaszoltam.
- Rendben, akkor induljunk!
- Ok, de hová?
- Hát csajozni! - mondta Kevin vigyorogva.
Kevinnek egy nyitott platós kisteherautója volt. Ezzel érkeztünk a Töltőállomásra és ezzel is indultunk tovább. Ő bekapcsolta a rádiót és countryt hallgatott. Időnként énekelt. Én arra koncentráltam, hogy be ne rókázzak az autóba. A szag, ami az utastérben uralkodott, csak rátett még egy lapáttal a komfortérzetemre. Mikor nagysokára megálltunk valami elhagyatott helyen, gyorsan kiugrottam a kocsiból és kihánytam mindent, amit aznap este megittam. Szerintem többet is.
- Jól vagy haver? - kérdezte a társam és a kisteherautó platóján keresett valamit.
- Hát persze... Remekül vagyok, csak pár percet pihennem kell - lihegtem a kavargó gyomrommal harcolva. Leültem az autó mellé, hátamat a kocsi oldalának támasztottam és próbáltam mélyeket lélegezni. Általában ez segített a hasonló helyzetekben.
Talán egy kis időre el is szunnyadtam. Mindenesetre mikor sikerült újra talpra állnom, Kevint nem láttam sehol. Miközben a környéket kutattam, rá kellett jönnöm, hogy egy temetőben vagyok. A világítás nagyon gyér volt. Egyik oldalon, a kerítésen túl akácfák bólogattak az éjszakai szellőben, a másik oldalon régi sírkövek álltak némán. Igazából nem vagyok félős típus, aki mindentől berezel, de a temetőket valamiért nem szeretem. Főleg éjszaka. Talán túl sok horrort olvastam gyerekkoromban és túl élénk a fantáziám.
- Kevin! Hol a fenében vagy? - kiáltottam, de semmi válasz.
Kétszáz méter gyaloglás után találtam meg a társam. A látvány hihetetlen volt. Nem is hihetetlen, inkább szürreális. Ásott. Egy sír közepén állt és ásott. A gödör már derékmagasságig ért. Nem! Ilyen csak a horrorfilmekben van! - gondoltam magamban.
- Kevin! Mit csinálsz?!
- Nézd csak haver! - válaszolta a társam a fejfára mutatva. - Ezt még csak hétfőn temették! Ugye szereted a friss csajokat?
"Johanna Green - élt 72 évet" - olvastam a fejfán lévő feliratot.
Nem, ez nem lehet - gondoltam magamban. Egy ember elméje nem lehet ennyire bomlott. Az én agyam egy pillanat alatt kitisztult, az alkohol hatása elmúlt, de biztosan tudtam, hogy Kevin agya soha nem fog kitisztulni. Kevés lenne ehhez egy életen át tartó terápia is. Ez egy nekrofíliás! Hullákkal él nemi életet! Hogy lehet valaki ennyire beteg?!
- Miért ásod ki?! - Kiáltottam rá kétségbeesetten, mert nem tudtam hirtelen mit mondjak.
Kevin kezében megállt az ásó és egy pillanatig értetlenül nézett rám.
- Hát csajozni jöttünk, nem? - kérdezett vissza. - Majd később visszatemetjük!
Ez sok volt. Nem akartam már Kevinnel beszélgetni. Nem akartam már Kevinhez szólni. Meg akartam ölni ezt a szörnyeteget. Összpontosítottam és a férfi mindkét kezével a fejéhez kapott. Rémült kiáltása félbeszakadt, mintha elvágták volna és beleesett a saját maga által ásott gödörbe. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Több lehetőség megfordult a fejemben. Ha most lelépek, biztosan megtalálják a holttestet. Fogtam az ásót és betemettem a gödröt. Próbáltam elrendezni a környezetet. A sírhant kicsit magasnak tűnt, de talán nem veszik észre. Már nem egy ember feküdt a sírban, hanem kettő. Johanna Green és Kevin Brown. A kocsihoz rohantam. A gázba tapostam és elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Megálltam egy elhagyatott helyen és az ásót eldobtam a bokrok közé. Egy bevásárlóközpont parkolójában hagytam az autót és gyalog mentem haza.
Aznap éjjel nem sokat aludtam. Képzeletben még mindig a külvárosi temetőben jártam. A munkatársamat ástam el. A pólóm átázott az izzadtságtól, miközben a sárga földet lapátoltam. Már majdnem végeztem, mikor hirtelen egy kéz nyúlt ki a sírból és elkapta a bokám. Aztán a hulla arca is előbukkant, szemüregei sárgafölddel voltak tele. Kevin volt az. Hirtelen egy másik kéz is kinyúlt a sírgödörből és megragadta a másik bokámat. Johanna Green. Ráncos arca először kifejezéstelen volt, de aztán próbált rámvigyorogni. Mivel a temetkezési vállalkozó pár öltéssel összevarrta a száját, ez nem igazán sikerült. Üvöltve ébredtem.
"Nyugi Eliot! Ez csak egy rossz álom! Sok embert megöltél már! Miért pont ez az egy okozna problémát?" - szólt egy belső hang. Igazat adtam neki. Még csak hajnali fél három volt, de felkeltem és megkávéztam. Egy ideig a konyhában ültem. Utána elindultam dolgozni.
Az első napokban Garrard, a szakvezető fásultan konstatálta, hogy Kevin nem jár be dolgozni, aztán később telefonált valahová. Tizenhat nap után jelent meg a rendőrség az építkezésen. Nagyon rossz előérzetem volt, mert a zsaruk személy szerint engem kerestek.
- Mr. Eliot Wilson? Szeretnénk önnek feltenni pár kérdést! - mondta Gordon felügyelő. Nem volt túl szimpatikus a fickó.
- Hát csak tessék! Kérem fogjuk rövidre! Éppen dolgozom - válaszoltam.
- A munkát felejtse el! Majd az irodában folytatjuk - szólt Gordon és az orrom alá nyomott valami papírt. Esélyem se volt elolvasni. Betuszkoltak az egyik autóba és bevittek.
Rögzítették az adataimat, ujjlenyomatot vettek, aztán egy olyan helyiségbe löktek be, amit eddig csak a filmekben láttam. Minden sarokban kamera, a helyiség közepén egy asztal és két szék. Az asztalon valami hangrögzítő készülék. "Tastam" - olvastam a márkajelzést a műszeren. Ez tutira kínai. Mi más lenne? Az egyik falon egy hatalmas monitor. A másik falon hatalmas tükör. Ismertem ezt a filmekből. Nyilván a túloldalon átlátszó az üveg és több ember is figyel. Eszembe jutott, hogy mi van ilyenkor az emberi jogokkal? Például vannak munkahelyek, amelyek be vannak kamerázva, de ezeknél kötelező kitenni a táblát a bejáratok mellé: "Kamerával megfigyelt terület!" Hová tűntek itt az emberek jogai? Felháborító!
Egy idő után meguntam a várakozást és leültem az egyik székre. Mikor Gordon felügyelő belépett, valami vékony mappát szorongatott a kezében. Leült velem szemben és bekapcsolta az asztal közepén lévő diktafont. Beolvasta a dátumot és pár adatot, aztán kérdéseket tett fel.
- Mr. Eliot Wilson! Hol tartózkodott kettőezertizenegy október tizennegyedikén este huszonhárom órakor?
- Nem emlékszem egészen pontosan. Nyilván otthon voltam és aludtam - válaszoltam.
- Mikor látta utoljára Kevin Brown-t?
- Utoljára a munkahelyemen láttam. Aznap, amikor még dolgozott - szóltam és kezdtem ideges lenni.
- Ezek térfigyelő kamerák felvételei - szólt Gordon. A kezében lévő kapcsolót a monitor felé fordította és elindult egy felvétel. A képernyőn engem lehetett látni és Kevint, amint beszálltunk a kisteherautóba a Töltőállomás előtt és elhajtottunk. A kép picit szaggatott volt, de elég éles ahhoz, hogy ki lehessen venni a kocsi rendszámát. A kép jobb alsó sarkában látható volt az idő és a dátum. Azonban a műsor nem ért véget. A következő felvételen az volt látható, ahogy leparkolok az autóval a bevásárlóközpont parkolójában és gyalogosan távozom a helyszínről. - Szóval? - kérdezte Gordon.
Nem tudtam mit mondjak, ezért inkább hallgattam.
- Nézze Mr. Wilson! - szólt a rendőr ingerülten. - Nem akarom húzni az időt, mert jobb dolgom is van, mint magával bájcsevegni! Kevin Brown holttestét a múlt héten megtalálták a Roselawn temetőben! A térfigyelő kamerák felvételei pedig egyértelműek! Magával volt aznap este! Jobb lesz, ha azonnal vallomást tesz! Egy csomó időt megspórol mindkettőnknek!
- Hogyan halt meg? - kérdeztem.
- Úgy néz ki, ájultra itta magát és valaki élve eltemette! Valaki?! Maga! Szerintem maga volt az, Mr. Wilson! - Gordon feje vörös volt a dühtől.
- A boncolás során nem fognak homokot találni a tüdejében - válaszoltam. - Tehát nincs közöm a halálához. Egyébként pedig ügyvédet akarok!
Gordon kikapcsolta a diktafont.
- Tudja mit gondolok, Mr. Wilson? Maga homokos. Aznap este kimentek Kevinnel a temetőbe, hogy leszopják egymást! Közben valamin összevesztek és maga megölte! - sziszegte a felügyelő.
Egyébként is ideges voltam már, de ez az utolsó csepp volt a pohárban. Észrevették már, hogy vannak kimondottan idegesítő emberek? Olyanok ezek, hogy elég megszólalniuk és rögtön az agyunkra mennek. Gordon ilyen volt. Ráadásul szándékosan feszítette túl a húrt. Abban a pillanatban jobb lett volna, ha nyugton maradok és hallgatok, de nem bírtam magamnak parancsolni. A jobb kezem mutatóujjával a mellkasára mutattam és a rendőr a szívéhez kapott. Torkát sikoly hagyta el. Fel akart állni a székből, de a padlóra zuhant.
- Minden jót Gordon! - szóltam csendesen. - Találkozunk a pokolban!
A felügyelő már nem válaszolt. A földön feküdt, szemei nyitva voltak, jobb kezével a mellkasán markolta az inget. Szája szegletéből nyál szivárgott. Teste nem mozdult. Pár pillanattal később három társa rontott be a helyiségbe és az egyik egyenruhás, egy szőke nő sikongatva próbálta életre pofozni. A másik kettő leszedte a hulláról a nőt. Egyikük megvizsgálta a testet, a másik mentőért telefonált. Persze hiába. Később alaposan kikérdeztek az üggyel kapcsolatban.
- Nem történt semmi különös. Gordon kikapcsolta a diktafont valamiért. Úgy gondolom, ez nem az én hibám. Az pedig, hogy szívrohamot kapott, igencsak sajnálatos. Nekem semmi közöm az egészhez, az asztal túloldalán ültem! - válaszoltam vigyorogva.
Gordon társai, akik kihallgattak, láthatóan gyűlöltek engem, de tudtam, hogy nem tehetnek semmit. A holttesten nem volt külsérelmi nyom és a boncolás szívrohamot fog megállapítani. Elzáródtak az artériák, szétrobbant a szív, ennyi. Sokat dohányzott, sokat ivott, sokat stresszelt. Szegény zsaruk. Nincs ez nekik megfizetve.
Másnap felkeresett az ügyvédem. Közölte, hogy az orvosszakértői vizsgálat során Kevin esetében agyvérzést állapítottak meg, ezért bizonyítékok hiányában kénytelenek lesznek elengedni. Rossz pont volt viszont, hogy nem működtem együtt a hatóságokkal. Nyilvánvalóan együtt voltam Kevinnel aznap este, együtt hagytuk el a kocsma parkolóját, de a kocsival csak egyedül érkeztem vissza a belvárosba. Senki nem tudja mi történt közben abban a másfél órában. Mivel egy holttest engedély nélküli elhantolása egy mások által bérelt sírhelyen illegális, valószínűleg nem fogom megúszni a bírósági tárgyalást.
Smith ügyvédnek igaza volt. Szabadlábra helyeztek, de eljárást kezdeményeztek ellenem. A tárgyalásokon a bíró szemét volt velem, az ítélethozatalra pedig december tizenkettedikén került sor. Igazából nem sokan voltunk a teremben. Én, Smith ügyvéd, továbbá a vád képviselője, az esküdtszék és a bírák, élükön Winston bíróval. Winston ugyanaz a kategória volt, mint Gordon. Ha csak megszólalt, már attól felment az ember agyvize. Ráadásul ez az alak is pikkelt rám. Újra megtörtént. Mikor a bíró átvette az esküdtszéktől a gépelt papírt és mindenkit felszólított, hogy álljon fel, elkezdte felolvasni az ítéletet.
- Az esküdtszék egybehangzó döntése alapján Mr. Eliot Wilson bűnös az alábbi vádpontokban... - Winston bíró nem tudta befejezni a mondatot. Térde megroggyant, a papír kiesett a kezéből, a padlóra rogyott és meghalt. Mindenki egy emberként hördült fel a teremben. A hullát körülállták és orvosért kiabáltak. Valaki mentőért telefonált. Agyvérzés. Az ítélethozatalt bizonytalan időre elnapolták.
Két hónappal később próbálták kihirdetni újból az ítéletet. Természetesen én továbbra is szabadlábon védekezhettem. Aznap, mikor újra összeült a tisztelt esküdtszék és helyet foglaltunk a tárgyalóteremben, az ügyvédem ismét megnyugtatott. Valószínűleg garázdaság miatt fognak elítélni. Megúszom pénzbírsággal, vagy pár hónap felfüggesztettel. Igazság szerint nekem egyik lehetőség sem tetszett. Az esküdtszék tizenkét tagja már helyet foglalt és gyűlölködő pillantásokat vetettek felém. Különösen az a kövér, fekete vénlány volt ellenszenves, aki a jobb oldalon ült. Leplezetlen megvetéssel nézett rám, mintha csak azt üzenné a tekintetével; "Most megvagy! Kicsinálunk, te kis pöcs! Azt kapod, amit megérdemelsz, te rohadék!" Percekig néztük egymást. Ő állta a tekintetem, valami felsőbbrendű megvetés sugárzott az arcáról. Úgy éreztem meg tudnám ölni a hájas disznót. Aztán az jutott az eszembe, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. Abban a pillanatban kapott szívrohamot, mikor a bíró fel akarta olvasni az ítéletet.
- Kérem, mindenki álljon fel!
A kövér nő is fel akart állni, de nem sikerült. Arca eltorzult, a mellkasához kapott, torkát valami fájdalmas nyöszörgés hagyta el és lefordult a székről. Nem volt gyors halála, még percekig vonaglott a padlón, miközben eltávozott az örök vadászmezők felé, ahol örökké zabálhatja majd a rántotthúst és a beiglit a többi kövér hullával együtt. Az esküdtszék többi tagja, akik próbálták újraéleszteni a dagadtat, ujjal mutogattak felém és kiabáltak.
- Az ördöggel cimborál! Megölte! Sátán fattya! - arcuk vörös volt és sugárzott belőlük a gyűlölet. Én mindvégig higgadt maradtam.
- Amint látják, hölgyeim és uraim, a mértéktelen mennyiségben fogyasztott szénhidrát ölni képes - válaszoltam mosolyogva az esküdtszék és a bírák felé fordulva.
Az orvos és a mentők persze későn érkeztek. Az ítélet kihirdetését határozatlan időre ismét elhalasztották. Mikor az ügyvédemmel együtt távoztam a teremből, a bíró utánam szólt.
- Ne gondolja, hogy ezt megúszta, Mr. Wilson! - mondta. Nem szólt hangosan, de a helyiségben csend lett. Én megálltam, megfordultam és egyenesen a bíró szemébe néztem.
- Te leszel a következő! - válaszoltam a parókás bohóc felé, akinek kikerekedett a szeme és arcán rémület tükröződött. A terem egy emberként felhördült, aztán ismét néma csend lett, mert senki nem mert szólni. Távoztam a helyiségből.
Eltelt egy év. Abban az időben már pizzafutárként dolgoztam. Nem fizetett jól a meló, és általában este értem haza. Az egyik nap felkeresett az ügyvédem.
- Megszületett az ítélet az ügyében, Mr. Wilson. Felmentették önt minden vádpont alól. Hamarosan megkapja erről a hivatalos dokumentumokat is.
- Ó, ez újdonság. Miért nem lehettem ott, mikor kimondták az ítéletet? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Nos... Az az igazság, hogy egyik bíró sem akarta elvállalni ezt a feladatot. Félnek magától. Azt pletykálják, hogy ön képes ölni az akaratával - válaszolta halkan Smith.
- A tudomány mai állása szerint ilyen képesség nem létezik - szóltam vigyorogva. - Nem gondolja, hogy ez nevetséges, Mr. Smith?
- Nem tudom mit gondoljak. Maga nem érintkezett közvetlenül az elhunytakkal a haláluk pillanatában és az orvosszakértők kizárták az idegenkezűséget. Ön minden kétséget kizáróan ártatlan, Mr. Wilson.
- Én is így gondoltam - válaszoltam. - Iszik egy whiskyt?
- Köszönöm, de még vezetek ma. Rohannom kell.
- A tiszteletdíja? - kérdeztem.
- Majd visszatérünk erre, ha megkapja a határozatot - válaszolta Smith és sietve távozott.
Egész normális ez a fickó, bár mintha kicsit zavart lett volna. Az egész üveg whiskyt egyedül ittam meg, közben kellemes retro zenéket hallgattam. Például ott volt az a szám... Blue Oyster Cult - Ne félj a kaszástól. Kellemes zene, imádom ezt...
Reggel a kanapén ébredek és először csak szomjúságot érzek. Fogom a telefont és kikapcsolom az ébresztőt. Felállok, elindulok a hűtőszekrény felé és csak most tudatosul bennem, hogy milyen másnapos vagyok. Szédelegve veszek ki egy palack ásványvizet a hűtőből. Leülök az asztalhoz és megiszom. A kávét nem kívánom. Elszívok egy cigit és érzem a pórusaimból szivárgó alkoholszagot. A fürdőszoba felé indulok és lezuhanyozom. Fogmosás közben rámjön a hányinger és a mosdóba okádok. Elszívok még egy cigit, felöltözöm és elindulok dolgozni. Mikor kilépek az ajtón és a kocsi felé indulok, nem veszem észre az egyik tetőn lapuló mesterlövészt. Miért is venném észre? Négyszáz méter a távolság. Nem jutok el az autóig. A feketébe öltözött alak meghúzza a ravaszt. Elég érzékeny, hat grammra van beállítva. A golyó átszakítja a koponyámat. A kimeneti seb akkora, mint egy narancs. A járdára és a fűre fröccsen az agyvelőm. Elterülök a betonon. Már nem létezem. Nem tudom átgondolni a történteket. Nem tudatosul bennem, hogy nemzetbiztonsági kockázattá váltam és a titkosszolgálat már figyelemmel kísért egy ideje. Már nincs semmi, csak...
Sötétség.