Eutanázia osztály

A történet fikció. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve.

 

Február 02.

- Valóban ezt akarja? - kérdezi a doki és a mutatóujja hegyével kicsit fentebb tolja az orrán a szemüveget. - Tudja Mr. Torrance ez nem olyan dolog, amiből utólag ki lehet szállni, ha esetleg meggondolja magát. Ha megkapja azt az injekciót, akkor kampec! - és egy félre nem érthető mozdulatot tesz a nyaka előtt a mutatóujjával. - Az eutanázia nem tréfadolog!

- Értem Dr. Brooks. A kockázatokról és a mellékhatásokról is tájékoztatni akar? Milyen mellékhatások fordulhatnak elő? Hirtelen halál? - kérdezem félig viccesen. - Írja meg végre azt a beutalót, kérem!

A háziorvosom egy nyomtatványt vesz a kezébe és ír rá pár sort. Na végre! - gondolom magamban. Ennyit tökölni egy nyamvadt beutaló miatt! Nem elég, hogy a doki egy órát késett, a váróteremben újabb másfél órát várakoztam, hogy rám kerüljön a sor. Talán elhelyezhetnének a váróban egy televíziót, hogy argentin szappanoperákat nézzenek a betegek. Esetleg keresztrejtvényeket kaphatnánk ceruzával. Olyanokkal, aminek radír van a végén, hogy ki tudjuk javítani az elcseszett szavakat. Vagy jól jönne egy pakli franciakártya, hogy tudjunk pókerezni és elnyerhessük egymás sorszámait. Az orvos bélyegzőt nyom a papírlapra és felém tolja az asztalon. Már éppen elvenném, de a férfi meggondolja magát és visszahúzza a cetlit.

- Még fontolóra veheti! Kiváló pszichiátereket ismerek. Ha depressziós, vagy boldogtalannak érzi magát, ők biztosan segítenek! - szólal meg végül.

- Nem akarok pszichiátert, Dr. Brooks! A beutalómat akarom!

- Hát, rendben van - szólal meg a doki és felém nyújtja a cetlit. - Hívja fel a szakrendelőt és kérjen időpontot. Az utiköltséges papírt pedig...

- Nem érdekel! Minden jót doktor úr! - csattanok fel és a beutalóval a kezemben az ajtó felé indulok.

- Várjon csak! - szól utánam az orvos. - Hány éves is maga?

- Ötvenegy, de benne van a számítógépében is. Miért fontos ez?

- Volt már ön prosztatavizsgálaton, Mr. Torrance?

- Nem! - válaszolok és érzem, hogy kezd felforrni az agyvizem.

- Hát, akkor éppen itt az ideje. Ha akarja, most rögtön írok egy beutalót az urológiára is...

Valami nagyon csúnya dolgot gondolok magamban és szó nélkül távozom a rendelőből.

 

Február 03. 

Tárcsázok és hívom a szakrendelőt. Nem veszik fel. Próbálkozom még párszor, de semmi eredmény. Hihetetlen! - gondolom magamban és minden egész órában újra hívom a beutalón lévő telefonszámot. Közben felbontok egy üveg italt. Délután háromkor végre felveszi valaki és egy női hangot hallok a vonal másik végén.

- Szakrendelő!

- Jó napot kedves hölgyem! Oliver Torrance vagyok. Bocsánat, hogy megzavarom a pihenésben, de az eutanázia szakrendelésre szeretnék kérni egy időpontot - szólok fáradtan.

- Csütörtökön tessék telefonálni a reggeli órákban! - szól vissza ingerülten a nő.

- Ezt most hogy értsem? - kérdezek vissza hitetlenkedve. - Az időpontkéréshez is időpont kell?

- Igen uram, az időpontkéréshez is időpont kell! - mondja a hang a telefonban és megszakítja a hívást.

Mérgemben megiszom a maradék italt és elalszom a kanapén.

Február 5.

- Szakrendelő! - szól a telefonból egy női hang. Szerintem ez ugyanaz, mint legutóbb.

- Jó napot kedves hölgyem. Az eutanázia szakrendelésre szeretnék időpontot...

- Kapcsolom! - vág a szavamba a hang. Hallom, ahogy újra kicsörög, de csak fél perc után veszi fel valaki.

- Eutanázia! - hallok egy másik női hangot a vonal túlsó végén.

- Oliver Torrance vagyok és időpontot szeretnék kérni a szakrendelésre.

- Kód van?

- Milyen kód?

- Ami a beutaló jobb felső sarkán található! - szól vissza a női hang ingerülten.

- Ja, igen... Mondom! 5556321!

- Sajnálom, de a mai napon már nem tudunk több időpontot regisztráni! Csütörtökön tessék telefonálni a reggeli órákban! - szól a hang és én az órámra nézek.

- De ma van csütörtök és még csak kilenc óra! - válaszolok ingerülten.

- Sajnálom. Naponta csak öt beteget fogadhat a doktor úr! Próbálkozzon egy hét múlva. Reggel nyolckor! - szól a nő.

- Próbálkoztam ma is, de nem vették fel!

Valószínűleg ezt már nem hallotta az asszisztens, mert közben bontotta a vonalat. Kurva élet! - gondolom magamban.

 

Február 12.

Győzelem! Ma végre kaptam időpontot! A nyár közepére. Gyerekjáték lesz. Bemegyek a szakrendelőbe, kapok egy szurit és elalszom. Nincs vagyonom, nincs családom, albérletben lakom. Majd az Állam pénzén eltemetnek. Ennek örömére felbontok egy üveg italt és bekapcsolom a televíziót. A híradóban a világjárvány újabb hullámáról beszélnek. Tömeghisztéria! - gondolom magamban és töltök még egy dupla whiskyt.

Július 14.

Végre az én sorszámom következik. Az ötös. Üdvözült arckifejezéssel lépek be az ajtón, amelyen az "Eutanázia" szó olvasható. A doki, aki az íróasztal mögött ül, rámordít.

- Ezt hogy képzeli? Azonnal vegyen fel maszkot!

- Dehát van rajtam maszk - válaszolom meglepődve.

- Ami magán van, az nem maszk, hanem egy rongydarab! - szól idegesen a doki. - Tessék orvosi maszkot használni, mert anélkül ide nem teheti be a lábát!

- De csak ez van nálam...

- Akkor menjen le a földszintre és vegyen magának! - szól idegesen a fickó.

A rohadt életbe! - gondolom magamban. Hónapok óta ezt a fekete maszkot viselem, amire "Boss" feliratot hímeztek. Soha nem kifogásolta senki. Lemegyek a lifttel a földszintre és borsos áron veszek magamnak egy hülye papírmaszkot. Sietek vissza a rendelőbe, mielőtt ez a kretén befejezi a rendelést és elmegy.

- Már itt is vagyok doktor úr! - szólok, mikor újra belépek a helyiségbe. Arcomra próbálok mosolyt erőltetni, de feleslegesen, mert az újonan vásárolt papírvacak mögött nem látni.

- Üljön le! Neve?...

- Oliver Torrance.

- Az iratait kérem adja át az asszisztensemnek - szól a doki és a billentyűzeten pötyög valamit, miközben a monitort nézi.

Én engedelmeskedem és szemügyre veszem az orvost. Talán ötvenes férfi lehet. Alacsony homlokú, ősz hajú. Igazából az arcát nem látom a szemüveg és a maszk miatt. Nem tűnik éppen barátságosnak. Végre valahára elkezd zúgni a nyomtató és annyi A4-es lapot köp ki, hogy Ray Bradbury egy hosszabb novellája is elférne rajtuk.

- Töltse ki ezt a tizennyolc lapos nyomtatványt, Mr. Torrance! Volt alkoholista, vagy elmebeteg a családjában?

- Hát, volt bőven - válaszolom, de a doki elengedi a füle mellett a választ.

- Ha végzett a nyomtatványokkal, az asszisztensemtől megkapja a góckutatásra vonatkozó papírokat.

- Góckutatás? - kérdezem meglepődve.

- Hát persze! Ez a kezelés elengedhetetlen része - válaszolja az orvos. Szemüvege bepárásodik a maszk miatt. - Nagylabor vizsgálat, belgyógyászat, urológia, mellkas-röntgen, fogászat, fül-orr gégészet, EKG, hasi ultrahang. Aneszteziológussal is kell beszélnie, stb...

Elképedve nézek a férfira. Ez csak valami féreértés lehet - gondolom magamban. Én csak egy injekció miatt jöttem.

- Ööö... Dr. Brown, ne haragudjon, de ez itt az eutanázia szakrendelés, ugye?

- Igen.

- Minek ennyi vizsgálat, ha végül úgyis megölnek? - kérdezem.

- Ezt kikérem magamnak! - csattan fel a doki. - Mi nem ölünk meg senkit! A magához hasonló emberek önként vállalták a kegyes halált! Miután kitöltötte és aláírta azt a nyomtatványt, ez kizárólag a maga választása és a maga felelőssége! A vizsgálatok pedig a kezelés részét képezik!

- Kezelés? - kérdezek vissza, de az orvos olyan csúnyán néz rám, hogy inkább elkezdem kitölteni az űrlapokat.

December 4.

Az elmúlt hetek és hónapok azzal teltek, hogy telefonálgattam, időpontokat kértem és vizsgálatokra jártam. Mikor úgy gondoltam, hogy a fogászati kezelés lesz a leggyorsabb, tévedtem. Időközben a fogorvost is megfertőzte a járvány és két hónapos csúszással jutottam be a rendelőbe. További három hónapba telt, amíg az összes fogamat kihúzta. Huszonkettőt. Közben mindenféle vizsgálatra jártam. Talán az urológia és a gasztroenterológia volt a legszörnyűbb. Endoszkópot dugtak a gyomromba és a seggembe. Szerintem ugyanazzal a kábellel csinálták.

- Vegyen nagy levegőt, Mr. Torrance és próbáljon az orrán keresztül lélegezni - szólt a doki, miközben azt a vacak csövet próbálta lenyomni a torkomon, de én megfogtam a csuklóját.

- Várjunk csak doktor úr! Nem hagyhatnánk ezt ki? Nekem mindentől hányingerem van! A fogkefétől is! Ha lenyomja azt a kábelt a torkomon, biztosan megfulladok! - szóltam rémülten.

- Hogy érti azt, hogy mindentől hányingere van?

- Úgy, ahogy mondom! Mindentől hányingerem van! Kivéve a pinát! - válaszoltam rémülten.

- Akkor nem lehet nagy baj - szólt a doki és brutális módon lenyomta az endoszkópot a torkomon.

Aznap vérző orral és remegő lábakkal távoztam a rendelőből. Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam abba a helyiségbe.

Ma december negyedike van és ismét az eutanázia szakrendelő várójában ülök. Már megvan az összes papírom. Nincs akadálya, hogy végre megkapjam azt a szurit. Fáradtnak érzem magam. Fizikailag is és szellemileg is. Talán nem tett jót az utóbbi pár hónap. Velem szemben egy kalapos férfi foglal helyet. Velem egykorú lehet. Az arcának bal oldala sebhelyes. Talán régi égési nyomok csúfítják az arcát, de ezt a maszk miatt nem tudom pontosan megállapítani. Kezében rengeteg papír és szakvélemény.

- Maga is ide vár? - kérdezi tőlem.

- Jah... Igen. Ön? Mi járatban?

- Ugyanazért vagyok itt, mint maga. Az injekcióra várok. Az ötös sorszámú vagyok. A nevem Morgan - szól és kezet nyújt.

Veszélyes járvány idején kezet fogni valakivel, de mit számít már nekünk? Hamarosan megkapjuk azt a szurit és vége. Az jut eszembe, van-e élet a halál után, de végül eldobom a gondolatot az agyam padlásának legsötétebb sarkába.

- Miért?... - kérdezem.

A férfi nem válaszol. Egyik kezével a fél arcát beborító sebhelyre mutat. Hát igen. Nekem se lenne kedvem ilyen csúf ábrázattal élni - gondolom magamban.

- Maga? - kérdezi a sebhelyes arcú pár perc szünet után.

- Hát, volt a válásom és nem is tudom... Meguntam... - válaszolok.

Nincs időnk tovább beszélgetni. Csengő hangot hallok és az ajtó fölött megjelenik a vörösen világító négyes szám. Ez az enyém. Halványan rámosolygok Morganre és feléje biccentek a fejemmel. Mikor belépek a szakrendelő ajtaján, minden ugyanolyan, mint a nyár közepén. Ugyanaz az orvos, ugyanaz az asszisztens, a bútorok is ugyanazok. Fehér asztal, fehér székek, fehér bútorok. Fertőtlenítő szagát érzem. Sok ember irtózik ettől az összhatástól. Én nem annyira.

- Foglaljon helyet Mr. Torrance! - szól a doki és a papírjaimat kezdi tanulmányozni. Pár perc múlva szólal meg ismét. - Minden rendben Mr. Torrance! Hamarosan értesíteni fogjuk.

- Hogy érti ezt? - kérdem hitetlenkedve. - Nem most kapom meg az injekciót?

- Uram, mit képzel? Ez itt nem a vágóhíd! Különben is, hogy szállítanák el innen a testeket? A várótermen keresztül, a betegek szeme láttára? Természetesen be kell feküdnie az osztályra! - szól a doki háborogva, aztán az asszisztense felé fordul. - Jessica! Ütemezzük be Torrance urat mondjuk... Február végére!

- Február vége?! Az majdnem három hónap múlva lesz! - szólok kétségbeesetten.

- Végeztünk Mr. Torrance! Értesíteni fogjuk. Jessica! Kérem hívja be a következő beteget!

Vörös fejjel távozom a szakrendelőből.

Február 27.

A kórteremben fekszem. A mellettem lévő ágyon Morgan fekszik, az égett arcú. Most, hogy maszk nélkül is látom az ábrázatát, szörnyűbb, mint korábban hittem. Foga persze neki sincs, mert a fogorvosok alapos munkát végeztek. Időközben tegeződni kezdtünk, mert már bent vagyunk a kórházban két napja.

- Oliver! Mikor kapjuk meg az injekciót? Én már rohadt éhes vagyok. Két napja nem kaptunk enni - szólal meg Morgan.

- A doki szerint ki kell ürülni az emésztőrendszerünknek.

- Miért?

- Halál után a záróizmaink elernyednek. Biztos nem akarják, hogy összeszarjuk a lepedőt. Állítólag kevés a takarítónő. Morgan! Kérdezhetek valamit?

- Hát persze - válaszolja a férfi.

- Mi történt az arcoddal?

A sebhelyes felsóhajt, mint aki nem szívesen beszél erről, de aztán felül az ágyban és felém fordul.

- Tudod, éppen a városban jártam, mikor az eset történt. Az utcán sétáltam és egy zebra előtt éppen arra vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, mikor sikoltozást és rémült kiabálást hallottam a közelben. Kigyulladt egy iskolabusz. Valahogy feltéptem az egyik ajtót és felrohantam az égő járműre. Elkezdtem kimenteni a gyerekeket... - mondja Morgan réveteg tekintettel.

- Baszki Morgan! Ez igaz? - meglepetésemben felugrok az ágyról.

- Nem. Csak vicceltem. Pálinkát főztem otthon és felrobbant az a kurva tartály! - válaszolja Morgan.

Pár pillanat elhűlt csend után mindketten felnevetünk. Pár perc múlva már dőlünk a röhögéstől. Talán túl hangosak voltunk, mert Dr. Brown jelenik meg az ajtóban, kezében pár papírlapot tart.

- Igazán örülök, hogy ilyen jól érzik magukat! - szólal meg gúnyosan.

- Megkapjuk végre a szurit, doktor úr? - kérdezi a sebhelyes arcú reménykedő hangon.

- Vegye fel a maszkot, ha velem beszél! - förmed rá az orvos és mi riadtan engedelmeskedünk. - Sajnálom uraim, de haza kell menniük - folytatja Dr. Brown.

- Haza kell mennünk??? - kérdezem hitetlenkedve.

- A világjárvány miatt a kórházat lezártuk. Látogatási tilalom lépett érvénybe és az életmentő  műtétek kivételével minden kezelést és művi beavatkozást meghatározatlan időre elhalasztunk. Csomagoljanak össze. A zárójelentést hamarosan átvehetik a főnővértől. Kérem, addig várakozzanak az előtérben! - szól a doki és távozik a kórteremből.

Szomorúan ülünk a műanyag székeken, a nővérpulttól nem messze. A zárójelentésre várunk. Morgan és én néha egymásra nézünk, de nem szólunk. Nekem nincs csomagom, a sebhelyesnél viszont van egy kisebb táska.

- Megiszunk valahol valamit? - töri meg végül a csendet a társam.

- Rendben... - bólintok rá fáradt fejjel.

- Menjünk hozzám! Felbontunk egy üveg whiskyt. Eláruljak valamit, Oliver? - kérdezi a férfi suttogva.

- Nos? - kérdezek vissza kíváncsian.

- Van otthon egy pisztolyom. Játszhatnánk orosz rulettet piálás közben - szól Morgan még halkabban.

- Ez nem is rossz ötlet! - mondom és meghökkenve nézek a társamra.

- De szekrénytáras...

- Hogy mi?!

- A pisztoly. Nem forgótáras, hanem szekrénytáras. Gond? - szól a férfi.

- Nem gond haver. Jó lesz a szekrénytáras is - felelek fáradtan.

Jó lenne már távozni erről a helyről. Elindulnánk már Morgan lakása felé, de még várunk. Szeretnénk megkapni a zárójelentést. Nem akarjuk itt hagyni, hiszen már három órája várunk rá.