A Demake projekt
- Sajnálom Bob! - mondta Harry. - Én is fentről kaptam az utasítást.
Mindketten tudtuk, hogy ez lényegében hazugság. A felsővezetés valóban dönthetett az alkalmazottak számáról, de a végső döntés mindig Harry kezében volt. Ő határozott arról, hogy ki marad a cégnél és ki az, akinek mennie kell. Bevallom, nagyon csalódott voltam. Egy forradalmian új szoftver fejlesztésén dolgoztam és már közel jártam a sikerhez.
- Mi lesz a Demake projekttel? - kérdeztem savanyúan.
- Ne törődj vele. A munkádat Wolf csapata fogja folytatni.
- Méghogy Wolf? Előbb dobnám oda a Demake-et a kutyának, mint...
- Végeztünk Bob! - vágott a szavamba Harry. - Vedd ki a szabadnapjaidat, menj haza és pihenj. December elején keresni foglak és átesünk a kötelező formaságokon. Sajnálom.
"Sajnálom". Még volt pofája azt hazudni a szemembe, hogy sajnálja. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor eldöntöttem, hogy tönkre fogom tenni Harry Peterson életét. Köszönés nélkül távoztam az irodából.
November 16.
Egész éjjel dolgoztam. Tudtam, hogy olyan trójait kell írnom, ami megkerüli a vírusvédelmet. Imádok python nyelven programot írni. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a python programnyelv egy kígyóval hozható összefüggésbe, de valójában Monty Pythonról kapta a nevét.
Maga a trójai két részből épül fel. Szerver és kliens. Magát a szerver részt kell az áldozat gépére telepíteni, a kliens pedig a saját számítógépemre kerül. Ez kommunikál a szerverrel, titkosított csatornán keresztül. Ha ez a kis program beválik, hozzáférésem lesz Harry Peterson számítógépéhez. Minden billentyű leütését látni fogom. Elérhető lesz számomra minden fájl a merevlemezen. Betekintést nyerek a levelezésébe, láthatom a privát fotóit. Azt is megtehetem, hogy távolról irányítom a gépét, üzenetet írok a nevében, vagy fontos fájlokat semmisítek meg. Elvigyorodtam a gondolatra. Talán nem csak a főnök nárcisztikus pszichopata, hanem én is? Nos, lehet, de mint minden betegségnek, ennek is vannak fokozatai. Annyira nem vagyok pszichopata, mint ő! Annyira biztosan nem, hogy átgázoljak mindenen és mindenkin a saját érdekemben. - De akkor mit is csinálok most? - gondoltam, miközben a billentyűzetről a monitorra vándorolt a tekintetem. Bosszú. Ez csak bosszú. Ha elkészül a művem, Harry azt is meg fogja bánni, hogy megszületett. Már csak az a kérdés, hogy telepítem a gépére az én kis ajándékcsomagomat. Valahogy megoldom.
November 22.
Elkészült. Azt hiszem pezsgőt kellett volna bontanom aznap este, de úgy döntöttem, inkább leiszom magam a közeli kocsmában. Ott futottam össze véletlenül Daniellel. Ő nagyban űzte az ipart. Minden létező számítógépes bűncselekményt elkövetett már és még soha nem bukott le. Mostanában lopott bankkártyaadatokkal üzletelt a darkweben. Lényegében ebből élt. Úgy gondoltam beavatom és kikérem a véleményét.
- Azt mondod írtál egy trójait? - kérdezte Daniel izgatottan, miközben kiitta a whiskyt a poharából. A jég a pohár alján maradt. Rendelt még egy dupla italt a pultostól.
- Igen, de most inkább a biztonságos hálózatokról szeretnék kérdezni pár dolgot - válaszoltam.
Dan már eléggé spicces volt, de teljesen megbíztam benne. Együtt nőttünk fel, gyakran iszogattunk együtt és sok trükköt tanultam tőle. Lényegében tőle tanultam a hackelést. Távoztunk a bárpulttól és leültünk a kocsma legtávolabbi sarkába, az egyik boxba.
- Van nálad telefon? - kérdezte a társam.
- Kikapcsoltam - válaszoltam.
- Az nem elég! Vedd ki az akkut!
Ez jellemző volt Danielre. Lehet, hogy kissé paranoiás volt, de a módszerei mindig beváltak és ezt tiszteltem benne. Szerintem már a külső megjelenése is színjáték volt. Az a vastag keretes szemüveg azzal a rendetlen göndör hajjal és a barna bőrkabáttal egy szerencsétlen lúzer benyomását keltette, pedig hatalmas tudás lapult a homloka mögött. Az anonymitásról beszélgettünk jó ideig. Arról, hogyan maradjunk névtelenek és lenyomozhatatlanok a világhálón.
- Mondok én valamit neked, Bob! - mondta végül. - A proxy és a VPN ideje lejárt. Vagyis... Inkább úgy mondanám, önmagában ez nem elég. Ma már nem az IP-címed alapján azonosítanak a kiberkopók, hanem más módszerekkel. Azt mondom neked, bérelj egy virtuális gépet. Olyan országban, amivel nincs kiadatási egyezményünk.
- Mexikó?
- Egy frászt! Legyen mondjuk Oroszország! Vannak megbízható kapcsolataim. Ha problémát okoz a bérleti díj átutalása, én tudok neked segíteni. Tudod mivel foglalkozom... - szólt Dan.
- Mennyibe kerülne?
- Háromszáz. Egy hónapra. Baráti alapon.
- Ne izélj már Dan! Tudod, hogy nincs munkám! - csattantam fel.
- Kell a virtuális gép, vagy nem? - kérdezte a társam, olyan hangsúllyal, mint mikor az anya a gyereke elé teszi az ételt és megkérdi: "Eszed, vagy nem eszed?"
Végül rábólintottam. Megkötöttük az üzletet és eléggé eláztunk aznap este. Szóba került még az is, hogyan fog felkerülni a trójai szerver Harry gépére, hiszen a főnököm mindig is óvatos volt. Nem nyitott meg bizonytalan forrásból érkező leveleket, vagy csatolt fájlokat.
- Nos, kedves barátom, ha a jól bevált módszerek eleve kudarcra ítéltettek, van még valami, amit mindenképpen érdemes kipróbálni - mondta Dan, miközben még egy dupla whiskyt gurított le a torkán.
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Az emberi tényező, barátom! A gyengeség! Az emberek gyengesége! - szólt Daniel vigyorogva.
November 29.
Harry aznap felhívott és megkért, hogy fáradjak be az irodába. Nyilván alá kell írnom a papírokat azzal kapcsolatban, hogy szerződést fog velem bontani a cég. Már vártam ezt a napot, nagyon is vártam. Volt bennem egy kis izgalom, mert nem tudhattam előre, hogy beválik-e a tervem, de a puding próbája az evés - ahogy mondani szokták. Nem minden alakult úgy aznap, ahogy elterveztem. Miközben Harry irodája felé haladtam, már a folyosón összefutottam Juliával, az egyik munkatársammal. Mikor meglátott, arca izgatottá vált, odasietett hozzám, belém karolt, félrehúzott és suttogni kezdett a fülembe.
- Bob! De jó, hogy látlak! Óriási balhé volt idebent, miután szabadságra mentél!
- Hogy mi?
- Úgy néz ki, nem fognak téged kirúgni! - suttogta izgatottan Julia.
- De miért?
- Szükségük van rád! Wolf nem halad a Demake projekttel! - válaszolta kuncogva a lány és egy pillanatra a vállamra hajtotta a fejét. - Mennem kell! - mondta végül és elviharzott. Szőke haja lófarokra volt kötve, ami most jobbra-balra imbolygott.
Én egy pillanatra megálltam és elgondolkodva néztem a nő után. Jól áll neki a mini. Szóval Harry nem akar kirúgni. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy szomorkodjak. Alapos részletességgel kidolgoztam a bosszút, éjszakákon át írtam azt a rohadt trójai vírust, fizettem az orosz szerverért és most kukázzam az egész tervet? Egy pillanat alatt döntöttem. Nem! Nem kukázom, véghez fogom vinni, amit elterveztem.
- Bob! Foglalj helyet! - szólt nyájasan Harry, mikor beléptem az irodába. Ismertem ezt a mesterkélt vigyort az arcán. Szerintem csak színjáték.
- Mi újság Harry? - kérdeztem, miközben leültem vele szemben.
- Kérsz egy italt, Bob? Nos, azt hiszem jó hírem van a számodra - mondta, miközben italt töltött két pohárba. Felém tolta az egyiket. - Úgy tűnik, valamelyik nagykutya meggondolta magát veled kapcsolatban. A cég továbbra is igényt tart a munkádra. Ennek én is szívből örülök, hiszen mindig is jó munkaerő voltál.
Arcáról eltűnt a mesterkélt vigyor és komolyan, moccanás nélkül nézett rám. Biztos voltam benne, hogy minden érzékszervével a reakciómat figyeli. Én nyugalmat erőltettem magamra és beleittam a poharamba.
- Mi van a létszámleépítéssel? - kérdeztem.
- Valaki más megy helyetted. Wolf.
- Ez meglepő - válaszoltam.
- Tudod Bob... Nem az én döntésem. Hiszen már említettem neked régebben. Odafent döntenek mindenről - szólt Harry. Szeme az asztal lapjára tévedt, mintha picit elgondolkodott volna, egy pillanatra fáradt sajnálkozás ült ki az arcára. Biztos voltam benne, hogy ismét színészkedni próbál.
- Töltenél nekem még egy italt, Harry?
- Hát persze, Bob! Úgy látom, ma taxival érkeztél! - szólt vigyorogva.
Amíg a bárszekrénnyel és az itallal volt elfoglalva, kivettem a pendrive-ot a zsebemből és az íróasztalra tettem. Pontosabban abba a bögrébe tettem bele a pici adathordozót, amiben a golyóstollait és a ceruzáit tartotta. A bögre oldalán egy dalmata volt látható. Mindig is nagy állatbarát volt ez a Harry... Megittuk az italt és elköszöntünk egymástól.
- Szóval szeretettel várunk a jövő héten, Bob! Szükség van a munkádra. Jó lenne, ha elkészülne a Demake projekt az ünnepek előtt, úgyhogy mindent bele! - szólt, miközben távoztam. Ökölbe szorított kezét a levegőbe emelte és játékosan megrázta, mint egy tizenéves gyerek.
"Anyád!" - gondoltam magamban. Búcsút intettem és távoztam az irodából.
December 15.
A Demake határidőre elkészült. A tesztek is sikeresnek bizonyultak. Nem csaptunk túlságosan nagy ünnepséget. A kollégák gratuláltak. Biztosra vettem, hogy Harry már megírta a jelentést a vezérigazgatónak, hiszen minden elkészült projektet a sajátjaként kezelt. Az ő érdeme, az ő munkája, az ő dicsősége. Nem törődtem vele túl sokat, inkább az foglalkoztatott, hogy mi van a pendrive-val. Megtalálta vajon? Ha igen, mi lett a sorsa? Kidobta, vagy csatlakoztatta a gépéhez? Esténként rendszeresen ellenőriztem a klienst az orosz szerveren. Nem történt semmi. Nem jött létre kapcsolat, nem történt adatforgalom. Néma csend. Talán mégsem jutott át a vírusvédelmen? Pedig dalmata fotóba rejtettem a trójait. Bíztam benne, hogy Harry nem tud ellenállni a kísértésnek és rákattint. Talán gyanút fogott? Ha így történt, Daniel kidobhatja az emberi gyengeségről alkotott elméletét, én meg cseszhetem a háromszáz dolláromat, amiből a virtuálgépet béreltem.
December 23.
Mindenki kivette a maradék szabadnapjait a cégnél. Aznap nem dolgozott már senki. Én is a családdal töltöttem volna az ünnepeket, ha lett volna családom. Bár, anyám a halála előtt a lelkemre kötötte, hogy nősüljek meg, nem volt kedvem lekötni magam. Harminckilenc éves vagyok, van még időm - bizonygattam magamnak.
Reggel kilenckor ébredtem. Mellettem az ágyban csak a kutyám ásítozott. Általában velem aludt. Az volt a szokása, hogy bemászott a takaró alá és hozzámbújt.
- Gyere Lucy, eszünk ecetes uborkát! - szóltam a kutyusnak, mert rohadtul másnapos volt a gyomrom.
Persze nem kért az uborkából, mert a máltaiak valamiért nem szeretik. Egyedül ettem meg az egész üveggel. Felnyitottam a laptopot és ellenőriztem a klienst. Úgy tűnt Harry végre bekapta a horgot, mert rá tudtam kapcsolódni a gépére. Végül mégiscsak bedugta azt a pendrive-ot és rákattintott a dalmata képre. Győzött a kíváncsiság. Nem tudott ellenállni a kísértésnek. Úgy települt fel a csomag a gépére, hogy észre sem vette. Daniel emberi gyengeségről alkotott elmélete beigazolódni látszott.
- Most megvagy te rohadék! - mondtam magamban hangosan és elégedetten rágyújtottam.
Ahogy Harry számítógépében kutattam, rájöttem, hogy ez az otthoni gépe. Ez egy laptop. Bekapcsoltam a kamerát és Harry Peterson buta feje bámult rám a monitorról. Magas homlok, ősz haj, bajusz és olvasószemüveg. Persze ő nem láthatott engem, belemerült az olvasásba. Egy cikket olvasott a közelgő választásokról és az ezzel kapcsolatos közvéleménykutatásokról. Úgy gondoltam megnézem a dokumentumait és a böngészési előzményeit, talán találok valami kompromittáló dolgot a fickóról. Rá kellett jönnöm, hogy a "kompromittáló" kifejezés elég gyenge volt.
Január 2.
Ahogy Harry levelezését böngésztem ma, érdekes dolgot találtam. Eladta a Demake-et! Ez a rohadék eladta a szoftverem forráskódját a feketepiacon valami orosz szervezetnek. Talán hackerek lehettek, vagy egy másik szoftverfejlesztő vállalat. A jelek szerint nem is ez volt az első ilyen eset. Úgy éreztem azonnal innom kell valamit, mert szétrobbanok az idegességtől. A gépén talált gyerekpornók és a saját magáról készült pucér képek eltörpülni látszottak ehhez az aljassághoz képest. Aznap este nem tudtam elaludni. Több órás forgolódás után felkeltem az ágyból és újra a számítógép elé ültem. Két óra húsz percet mutatott az óra. Bosszút esküdtem. Beléptem Harry postafiókjába. Természetesen a címét és a jelszavát már régóta tudtam. Kétfaktoros hitelesítést használt, de az SS7 protokoll sebezhetőségét kihasználva megkerültem a védelmet. A cég minden alkalmazottja kapott egy e-mailt aznap Harry Petersontól ezzel a szöveggel: "Boldog új évet faszfejek! Aki holnap nem jön dolgozni, annak szétrúgom a seggét!" A szöveg mellé egy képet csatoltam, amit a laptopján találtam. Majdnem anyaszült meztelenül volt látható, combfix harisnyában, lógó farokkal.
Január 3.
Vigyorogva mentem be ma a munkahelyemre és üdvözöltem a kollégákat. Végülis ez volt az év első munkanapja. Boldog új évet, jókívánságok és minden, ami általában ilyenkor szokás. Harry, a főnököm mintha kicsit ideges lett volna. Nem szólt senkihez. Tíz óra után tartott egy rövid beszédet a kollektívának. Azt állította, feltörték a levelezési rendszerét és elnézést kért mindenkitől az e-mail miatt. A munkatársaim nem bírták visszatartani a kuncogást, volt pár ember, akik arcukat a kezükbe temették és hangosan vihogtak. Harry zavartnak látszott. Elvörösödött és visszavonult az irodájába.
Január 4.
Mindig is szerettem P. Howard írásait. Ha most az Ő stílusában szeretnék fogalmazni, azt mondanám: Ezt a Harryt üldözi a balszerencse. Éjjel valaki feltörte a netbankját és átutalt párezer dollárt egy állatvédő alapítvány számlájára, de ez még nem minden. A cég vezérigazgatója kapott tőle egy e-mailt, ezzel a szöveggel:
"Boldog új évet te fafejű! Idefigyelj! Ha nem kapok az idén dupla bérkompenzációt, meghágom azt a narkós kurva feleséged!"
Harryt többször is keresték telefonon aznap. Feltételezem, hogy valahonnan "fentről". Az arca megnyúlt, szemeiben fáradt keserűséget véltem felfedezni. Bement az irodájába és nem kommunikált a dolgozókkal.
Talán humoros vége is lehetett volna ennek a történetnek, de végül egész másképp alakult minden. A testét Julia találta meg, mikor a napi jelentéssel próbálta őt megkeresni. Mikor kopogott és belépett az ajtón, felsikoltott. Kiestek a kezéből a nyomtatott A4-es papírlapok. Többen berohantunk az irodába és mi magunk is megláttuk. A holttest a mennyezetre szerelt ventilátoron lógott, kötéllel a nyakában. Nem, nem kötél volt, hanem egy UTP-kábel. Harry nyaka természetellenes módon megnyúlt. Szájából kilógott a nyelve, a nadrágja átázott a vizelettől és az ürüléktől.
- Hívjatok mentőt! - sikoltotta Julia.
Én felálltam az íróasztalra és keservesen átvágtam a kábelt egy ollóval. A test a padlóra zuhant. Hiába sietett a mentőszolgálat, már akkor halott volt, mikor megtaláltuk. Később észrevettük, hogy Harry laptopja még mindig be van kapcsolva. Úgy fordította a gépet, hogy a parányi kamera rögzítette az öngyilkosságot. Sőt, élőben közvetítette a legnagyobb közösségi portálon. Beleborzongtam. El kellett hagynunk az irodát, mert megérkeztek a rendőrök is. Fényképezni kezdték a holttestet és mindent az irodában. Végül a kollégáimmal az étkezőbe mentünk. Aznap már nem dolgoztunk. Nem tudtuk miről beszélgessünk, vagy mit mondjunk. Mindenki magába roskadt és bambán bámult maga elé.
- Hogy lehet ezt feldolgozni? - kérdezte végül halkan Julia könnyes szemekkel. Senki nem válaszolt.
Az ember nem lehet elég óvatos. Mikor hazaértem, csatlakoztam az orosz szerverre és teljesen kipucoltam. Töröltem a klienst és az egész meghajtót. Az otthoni gépemet is szétszedtem. Kivettem a winchestert. Nyolcas fúróval átfúrtam a merevlemezt legalább hat különböző ponton és egy olyan helyen dobtam a szemétbe, ami a lakásomtól három kilométerre volt. Nem szoktam rendszeresen inni, de aznap este felbontottam egy üveg whiskyt. Sajnálom-e Harry Petersont? Igen. Most már igen. Annak ellenére is, hogy egy törtető pszichopata volt, aki képes volt átgázolni mindenen és mindenkin, hogy a célját elérje. Annak ellenére, hogy egy ferde hajlamú szemétláda volt. Megérdemelte-e a sorsát? Nem. Ezt a sorsot nem. Bűnösnek érzem-e magam? Őszintén szólva nagyon is. Sőt, nem tudom hogy fogom ezt a terhet a lelkemen viselni a hátralévő életemben. Végül is miattam halt meg. Közvetve ugyan, de én okoztam a halálát. Mikor az üvegben lévő ital fele elfogyott, az is megfordult a fejemben, hogy feladom magam a rendőrségen és bevallok mindent, de aztán győzött a józan ész. Ezt már nem tudom visszacsinálni. Nem volt kedvem börtönbe kerülni. Talán megerőszakolnának a cellatársaim, én meg játszhatnám a stockholm szindrómát a börtönőrökkel. Nem, azt azért mégsem. Nem emlékszem mikor fogyott el a maradék ital és mikor aludtam el. Másnap reggel a kanapén ébredtem és rohadtul fájt a fejem.
Január 15.
Megvolt a temetés, a kollektíva összedobott valamennyi pénzt koszorúra. Harrynek nem volt családja, legalább a részvétnyilvánítást megúsztam. Nem szerettem volna az özvegye, vagy a gyerekei szemébe nézni. A felső vezetés Ewan Dixont nevezte ki a helyére. Ewant mindig is kedveltem. Legalább nyolc éve dolgozott a cégnél. Szakmailag is és emberileg is elismerésre méltó személyiség volt.
Aggasztani kezdett valami azokban a napokban. Harry Peterson a saját öngyilkosságát élőben közvetítette a neten. A közösségi portál természetesen törölte a videoanyagot, de valakinek sikerült rögzíteni az egészet, mielőtt kukázták volna. Az a hír járta, hogy ez egy gyilkos videó. Aki megnézi, az meghal. Nem hiszek az ilyen hülye babonákban. Samara Morgan története a filmben és a folytatásokban jó volt, de az csak film, ez meg a valóság. Nem a munkahelyemen kezdett terjedni a videoanyag. Először videómegosztó oldalakon bukkant fel és a közösségi médiában. Miután azokról törölték az anyagot, már késő volt. A dark weben és a gore website-okon továbbterjedt, mint a rák az emberi testben. Egy idő után már mindenki úgy emlegette; "a gyilkos videó".
Julia írt rám aznap este messengeren és küldött nekem egy direct linket, ami... Szóval ott látható volt a felvétel teljes egészében. "Láttad már ezt? Szörnyű!" - írta a lány. Könnyező hangulatjelet nyomott a mondat végére. Nem vagyok beszari alak, nem hiszek a babonákban, elég horrort olvastam, de eltelt pár perc, mire rá mertem nyomni a hivatkozásra.
A felvételen először csak az látszott, hogy Harry igazgatja a kamerát, aztán feláll a székre és nyakába teszi a hurkot. Egy hosszú pillanatra még a laptop és a kamera felé nézett. Az alsó ajka remegett, szemei nedvesen csillogtak, aztán lelépett a székről. Kezeivel a nyakához kapott, hogy próbálja enyhíteni a szorítást, de a kábel mélyen a húsába vágott. A lábai a levegőben kapálóztak, mintha el akarna rohanni valahová, de fél perc múlva már nem mozdult. Az az UTP-kábel annyira elszorította a nyaki ereket, hogy nem kapott oxigént az agya. Végül a fulladásba halt bele, de akkor már eszméletlen volt. A záróizmai elernyedtek és átázott a nadrágja.
A videóanyag véget ért és én elborzadva csuktam le a laptop fedelét. Most jön az, hogy megcsörren a telefon és közli velem egy hang, hogy hét nap múlva meghalok? Megcsörrent a telefon és én remegő kézzel vettem a kezembe a mobilt, de csak Julia volt az.
- Megnézted? - suttogta a lány.
- Muszáj volt ezt látnom? - kérdeztem vissza vádló hangon.
- Nem a videó a lényeg. Olvasd el a kommenteket! - suttogta Julia és megszakította a hívást.
Újra felnyitottam a laptopot és elkezdtem olvasni a komment szekciót. A hozzászólások nagy részét cirill betűkkel írták, azokat nem tudtam értelmezni, de találtam pár angol nyelvű szöveget. Megakadt a szemem az egyiken és egy pillanatra megfagyott bennem a vér.
Egy "demake" nevű felhasználó ezt írta: "resurrection". Hiszen ez az alapértelmezett jelszó a kilépéshez. "Resurrection"... Talán mikor Harry meghalt és én azt gondoltam, hogy már nem tudom visszacsinálni ezt az egészet, tévedtem. A Demake program szoftver részét én írtam ugyan, de a hardvert a műszaki osztály tervezte és én tökéletesen tudtam, hogyan működik. A találmány lényege az volt, hogy alvás közben interaktív álmokat generáljunk az agykéregben, ami teljesen valóságosnak tűnik. Voltak alternatív alapkoncepciók, ezek közül választhatott a felhasználó. Olyan volt ez, mintha bemennél egy könyvtárba, ahol a polcokon műfaj szerint vannak elrendezve a könyvek. Szépirodalom, romantika, dráma, thriller, horror, tudományos fantasztikum. A különbség az volt, hogy ha kiveszek egy könyvet a könyvtárból, egy kész történetet kapok, de a demake használata közben az agyunk a saját emlékeinkből és fantáziánkból generálja az álmokat, a kiválasztott témakörön belül.
Talán még nincs veszve minden - gondoltam és újra a laptop kijelzőjére pillantottam. Hangosan kimondtam az escape jelszavat.
- Demake resurrection!
November 13.
Mikor felébredtem és kinyitottam a szemem, műszereket láttam magam körül. Lassan tudatosult bennem, hogy a laborban vagyok. Letéptem a fejemről a tappancsokat és az elektródákat. Felültem az ágyon és arcomat a kezembe temettem. Annyira valóságosnak tűnt az álom, hogy még teljesen a hatása alatt voltam. Öt percig ültem ott magamba roskadva aztán felálltam. Elátkoztam azt a percet, amikor úgy döntöttem, hogy engedély nélkül, egyedül fogom tesztelni a gépet, méghozzá saját magamon. Miért kellett pont a thrillert választanom? Végtagjaim még mindig remegtek a sokkoló élmény miatt. Szerintem ezt soha nem fogom kiheverni. Nem, ezt nem kívánom senkinek. Nem engedhetem, hogy ezt a találmányt a piacra dobják és emberek milliói éljék át azt a borzalmas élményt, amit én. Meg kell akadályoznom. Hivatalosan még nem készült el a project, pár nap múlva, a tesztelések után történt volna az ünnepélyes átadás. Az órára néztem. Húsz óra hat perc.
Már senki nem volt az épületben rajtam kívül. Az összes kutatási anyagot megsemmisítettem a laborban, a műszereket összetörtem, aztán átmentem a saját irodámba. Töröltem a gépemről mindent, ami a Demake projecttel kapcsolatos volt. A forráskódot, a jegyzeteket, a biztonsági másolatokat. A lemezeket is tönkretettem. Tudtam, hogy vannak az épületben biztonsági kamerák, de nem törődtem vele. Mikor este tízkor távoztam az épületből, csak Jason-nel találkoztam a portán, aki biztonsági őr volt.
- Hello Bob! Túlóráztál? - kérdezte álmosan.
Nem válaszoltam. Kiléptem az ajtón és elindultam a parkoló felé.
November 14.
Harry ma behívatott az irodájába és közölte, hogy ki vagyok rúgva. Pontosan ezeket a szavakat használta; "Ki vagy rúgva!"
Mosolyogva fogadtam a hírt...