Éjjel a pincében

Éjjel a pincében

 Általában nem nézek tévét. A kereskedelmi televíziózás arról szól, hogy a két reklámblokk közti időt kitöltik valami trágyával. Magukat celebeknek tartó emberek vesznek részt valóságshowban, főzőműsorban, túlélőshowban, idétlen vetélkedőkben. A szereplők jellemtelen senkik, a férfiakról első látásra nem tudni melyik nemhez tartoznak, a nők buták és kényesek, a műsor pedig előre megírt forgatókönyv alapján készül.

Szomorú, de mégis van nézettsége ezeknek a csatornáknak. Talán a választék hiánya, vagy az unalom miatt nézik az emberek a zenei tehetségkutató műsorokat, ahol akkor visítanak a nézők, mikor bevillan a nézőtér felé a piros lámpa: "sikítás". Munka közben a kollégák az előző esti szappanopera százhuszonkettedik részéről beszélnek és izgatottan tárgyalják meg a cselekményt.

Én azt gondolom; birkák. Agymosottak, vagy talán ennyire igénytelenek. Talán egyszerűen csak buták. Szándékosan lebutított potenciális fogyasztók társadalma. Nekik már nincsenek önálló gondolataik. Megnézik a trágya műsort és a még trágyább reklámokat. Másnap mennek az üzletbe és aranyáron megveszik az antibakteriális fogkrémet, amit a hirdetésben láttak, hiszen most akciós. Persze, ha ezt a terméket használják, előbb-utóbb tönkremennek a fogaik, mert megöli a szájüregben élő hasznos baktériumokat, de ezt a vásárlók nem tudják. A gyártót pedig nem érdekli, mert fő szempont a profit.

Vége a reklámnak és felsóhajtok. Kezdődik a híradó. Külpolitika, belpolitika, választási kampány, sárdobálás, hazugságok, botrány, csalás. Benzináremelés, dübörög a gazdaság, a pekingi állatkertben panda született, a kicsi és az anyja jól vannak, köszönik szépen. Aztán egy újabb eltűnt személy. Igen, már tudok róla pár napja.  Két héten belül ez már a második kolléganőm, akinek nyoma veszett. Bontok még egy sört, rágyújtok és a lábaimat felteszem a dohányzóasztalra. Elégedetten elvigyorodok.

Mikor lemegyek a lépcsőn, viszek magammal egy elemlámpát. Jó a világítás, de soha nem lehet tudni. Ha kiég egy izzó, tapogathatom a falat a sötétben. Talán nagyanyám túl sok boszorkány-történetet mesélt nekem kiskoromban, de az is lehet, hogy kevesebb horrort kellett volna olvasnom tizenévesen. Minden esetre irtózok a sötét helyektől. Érzékeny lelkű ember vagyok.

Kinyitom a pinceajtót, sietve kitapogatom a falon a kapcsolót és lámpát gyújtok. Az ajtót bezárom és körülnézek a helyiségben. A nő még mindig ott lóg az egyik csőhöz bilincselve, ahol tegnap hagytam. A karjai magastartásban, a csuklóján láncok. A bilincs belevágott a húsba, ami vérzik. Sajnos muszáj volt bepeckelni a száját a szomszédok miatt. Vicces. Most úgy néz ki azzal a golyóval a szájában, mint Marsellus Wallace a Ponyvaregényben. Leülök vele szemben és rágyújtok.

- Hello Mary! Hogy van a csuklód?

A nő válaszolni akar, de nem tud. Csak erőtlenül nyöszörög.

- Ne erőlködj! Csak költői kérdés volt. Nyugi, már nem tart sokáig! Elszívom a cigit és megöllek - szólok.

Miután elnyomom a csikket, szétnézek a polcon és a szemem megakad a láncfűrészen. A kezembe veszem és megforgatom. Remek kis szerszám, de ez most nem lesz jó. Túl hangos. Főleg éjszaka. Meghallják a szomszédok. Visszateszem a gépet a polcra és észreveszem azt a szuronyt, ami még nagyapámé volt a háború idején. Horogkereszt látható a markolaton, a penge borotvaéles. Kézbe veszem a fegyvert és a nő elé lépek. Nő? Biológiai értelemben talán a női nemhez tartozik.

- Tudod, Mary... Legszívesebben azt kérdezném most tőled: Megérte velem baszakodni? Megérte neked ez az egész? Ugye, hogy nem? Most jött el az a pillanat, hogy csatlakozol a drága barátnődhöz.

A némber mondani akar valamit, de nem tud válaszolni a szájpecek miatt, csak a fejét rázza. Nem hiszem, hogy meg tudna rúgni, mert a lábai egyenként is legalább negyven kiló súlyúak, de biztos ami biztos alapon megkerülöm a testét és a nő mögé lépek. Úgy tervezem, később majd enni fogok a húsából, de mikor levágom a fejét, összeszarja magát. Az evés gondolatát már nem tartom annyira vonzónak, ezért kiverem a fejemből. Kioldom a bilincseket, a fej nélküli testet a sarokba vonszolom az asztalhoz és leültetem. A fejét visszaillesztem és pár öltéssel rögzítem a nyakára. Vele szemben a másik hulla ül. Neki lógnak a belei.

- Kérnek teát, hölgyeim?

Előveszek egy termoszt és forró teát öntök a porceláncsészékbe. Csészealjakat is használok, hiszen ez fontos része a dolognak. A cukrot, a tejet és a citromlevet külön tálalom. A teáskanalakat háromszögre hajtogatott szalvétákra helyezem a csészék mellé. Egy lépést hátralépek és udvariasan a két hulla felé biccentek a fejemmel.

- Egészségükre hölgyeim!

Miután távozom a pincéből és felfelé indulok, hangos durranással kiég az izzó a lépcső fölött. Ijedten kapcsolom be az elemlámpát és elkezdek felfelé rohanni. Közben nagyanyámat átkozom a sok boszorkánytörténet miatt.