A hazatérés

 Mikor kiléptünk a hiperűrből és megközelítettük a Föld bolygót, ugyanaz a gondolat járt mindkettőnk fejében. Hazatértünk. Nyolc hosszú év után végre hazatértünk. A gondolat örömmel töltötte meg a lelkünket. Azonban túl nagy volt a csend. Már jóval azelőtt észrevettük, hogy Föld körüli pályára állítottuk a hajót. A műholdas navigáció nem működött. Ami azt illeti, vizuálisan sem észleltünk Föld körül keringő műholdakat. Mintha eltűntek volna. Próbáltuk a rádiót, de hiába. A csatornák süketek voltak. Egyetlen kósza rádióadást sem sikerült fognunk, csak a napból érkező statikus zörejt hallottuk, miközben a frekvenciát váltogattuk. Elhaladtunk a bolygó árnyékos oldala fölött, de nem láttunk fényeket. A felszín sötétségbe burkolózott, minta nem lennének odalent városok. Mintha nem létezne a Földön elektromosság. Három nap telt el így és mi értetlenül álltunk a tények előtt.

- Nincs értelme tovább várni. Megkezdjük a landolást - szólt Jason.

- Műholdas navigáció nélkül? - kérdeztem.

- Az Epsilon 4-en is gond nélkül leszálltunk - válaszolta a társam.

- Hogy érted azt, hogy gond nélkül? Hiszen megsérültek a hőpajzsok! - csattantam fel.

- Nyugi öregem. Akkor sem történt baj és most sem fog - szólt higgadtan Jason.

A társam tévedett. Miután megkezdtük a landolást, a burkolat túlmelegedett és tűz ütött ki a gépházban. Kényszerleszállást hajtottunk végre valami sivatagban. Személyi sérülés nem történt ugyan, de miután földet értünk, a hajó teljesen kiégett. Kevés dolgot sikerült kimenteni az égő roncsból. Két hátizsák, némi élelem és víz. Gyógyszerek és pár eszköz, ami kell a túléléshez. Villanyborotva, szájvíz, videokamera.

Egy ideig ültünk a forró homokban és tisztes távolságból néztük a lángoló hajóroncsot. Abban reménykedtünk, hogy mások is észreveszik a füstöt és megtalálnak minket. Füleltem és az eget figyeltem. Talán jön egy helikopter és hazavisznek. Azonban nem jött senki. Lement a nap és zaklatni kezdett minket egy sakál. Végül Jason hozzávágta a villanyborotvát és az állat visítva eltakarodott.

Sivatag. Homok, szikla, kő, kavics. Néhol egy kevéske sivatagi jellegű növényzet. Napokig vándoroltunk, de nem láttunk mást. Csak sakálok és gyanúsan nagy madarak magasan a levegőben, amik talán minket követtek. A víz és az élelem elfogyott. Szomjaztunk és pokoli melegen tűzött a sivatagi nap. A harmadik napon végre találtunk egy oázist és pár olajfát. Nem messze pedig egy falut fedeztünk fel. Egy emberek lakta települést. Rongyokba öltözött alakok közeledtek felénk a falu irányából és szamarat vezettek. Nekünk a földbe gyökerezett a lábunk.

- Úristen! Ezek barbárok! - szólalt meg végül a társam.

- Nyugi. Nyilván egy fejlődő országba kerültünk - válaszoltam.

- Fejlődő országba? Tudod mit neveznek manapság fejlődő országnak? - csattant fel Jason.

- Nem tudom pontosan. Talán Etiópiát? - kérdeztem vissza tanácstalanul.

Nyolc éve nem láttunk embert és abban a pillanatban, mikor a három alak felénk közeledett, mindketten úgy éreztük, hogy ez egy különleges pillanat.

- Mit fogsz nekik mondani? Üdv földlakók? Vagy ilyesmit? Neked kell őket üdvözölni. Végtére is te vagy a kapitány! - böktem oldalba a társamat a könyökömmel.

- Ne legyél hülye Jud! Mi is földlakók vagyunk - válaszolta Jason és gyorsan elhallgatott.

A rongyokba öltözött három szakállas férfi és a szamár pont akkor értek oda, de csak egy pillantásra méltattak minket. A fehér színű kezeslábast nézték, amit viseltünk. Amire a "Nasa" felirat volt hímezve. Egy pillanatig furán néztek ránk, azután tovább indultak az oázis irányába. Mi utánuk iramodtunk.

- Hé! Uraim! Álljanak meg kérem! A nevem Jason Brown! Ő itt Jud Taylor, a társam. A Nasa alkalmazottai vagyunk és hajótörést szenvedtünk. Nasa! Űrhajó! Értik?

Kiderült, hogy az idegenek nem értik az angolt. Sőt, valami fura nyelvet beszéltek, ami számunkra teljesen ismeretlennek tűnt. Kézzel-lábbal mutogattunk és a homokba rajzoltunk. Keservesen elmagyaráztuk, hogy egy nagyvárost keresünk, ahol van amerikai nagykövetség. Ahol fel tudjuk venni a kapcsolatot a hazánkkal. Az idegenek végül útbaigazítottak. Mutogattak és a tudtunkra adták, hogy észak felé kell haladnunk, aztán tovább a tengerpart mentén, de az több napi járóút és ma már ne induljunk el. Élelemmel és szállással kínáltak, úgyhogy aznap az egyik istállóban aludtunk a szamárral.

Maga a falu nagyon primitívnek tűnt. Kőből épült, sárral tapasztott kunyhók. Az itteniek földművelésből és állattenyésztésből éltek. Jason már korábban észrevette, hogy ezen a környéken szabadon terem a vadkender, mint máshol a parlagfű. Hatalmas mennyiséget gyűjtött be a fűből. Tüzet rakott az istálló előtt és szárítani kezdte a növényt, közben pipát faragott. Rágyújtottunk. Az anyag nem volt túl ütős, de volt belőle bőven és aznap este folyamatosan pöfékeltünk. Először mindenféle dologról beszélgettünk, ami eszünkbe jutott, de végül a társam kijelentette, hogy megvilágosodott az elméje.

- Tudod mire jöttem rá? - kérdezte.

- Nos, mire jöttél rá? - kérdeztem vissza.

- Jud... Ez itt a majmok bolygója! Emlékszel arra a filmre?

- Valami rémlik... - válaszoltam.

- Abban a történetben is hajótörést szenved pár űrhajós. Miközben visszatérnek a Földre. Aztán kiderül, hogy miközben ők az űrben utaztak, a Földön eltelt pár ezer év és az emberiség visszafejlődött egy primitív szintre. És... Egy másik faj vette át az uralmat a Földön. A majmok!

Jason ekkor már alaposan megszívta magát, az elmélete mégis elgondolkodtató volt. Mi ketten egy kísérleti repülést hajtottunk végre. Mi voltunk az elsők, akik a fénynél gyorsabban utaztak az űrben. Ráadásul a tudósok már jóval a kilövés előtt figyelmeztettek minket, hogy visszatérés után előfordulhat némi különbség a földi idő és a mi időnk között. Pár hónap, esetleg pár év. Eddig meg sem fordult a fejünkben, hogy amíg mi nyolc évet utaztunk a világűrben, a Föld bolygón esetleg több ezer év is eltelhetett.

- Nem mondasz butaságot, de hol vannak a majmok? - szóltam és beleszívtam a pipába.

- A majmok nem léteznek a mi történetünkben, de minden más stimmel. Te magad is láttad ezeket az embereket. Primitívek. A fémek megmunkálását ismerik, de nyoma sincs a technikai civilizációnak. Nincsenek gépek, nincs áram. Nincs rádió, nincs internet - mondta a társam.

- Nincs internet. Ez fáj... Akkor soha többé nem posztolhatok az idővonalamra? - kérdeztem kedvtelenül. - Ha igaz amit állítasz, hol vannak a régi világ romjai?

- Nézd öregem... Egy idő után a beton is elporlad és a fémet is megeszi a rozsda. Nem tudhatjuk hány év telt el, amíg mi távol voltunk.

Nem aludtam nyugodtan aznap éjjel. Az járt a fejemben, amit Jason mondott. Reggel fáradtan keltem. Megköszöntük a falusiaknak a vendéglátást és észak felé indultunk. Mikor azt mondták, hogy több napi járóút vezet a városba, nem túloztak. Egy hétig gyalogoltunk. Előbb a sivatagon át, később a tengerpart mentén. Aztán végre találtunk egy utat. Egy köves, poros zarándokutat. De legalább út volt és a városba vezetett.

Maga a város nem olyan volt, mint amire számítottunk. A kőből épült magas falakat láttuk meg először. Talán templomok voltak. Közelebb érve azonban az utca a zsúfoltság és a nyomor benyomását keltette. Poros utak. Apró, szorosan egymás mellé épült lakóházak. Mocsok és szenny. Szegénység. Voltak azonban kulturáltabb részei is a településnek. Itt nyilván tehetősebb családok éltek. Pár épület kastélyra hasonlított. Tartozott hozzájuk udvar és virágoskert is. Közintézményt, vagy szórakozóhelyet nem láttunk, de volt egy piactér. Ott nyüzsögtek az emberek. Jason bort akart venni, de nem volt nála pénz, ezért eladta a két palack szájvizet, amit a hajóroncsból sikerült megmenteni. Magát a bort nem palackokban kaptuk, hanem tömlőkben. Eléggé gusztustalan volt. A bor pedig savanyú. Többször próbáltunk beszélgetést kezdeményezni a helybeliekkel, de senki nem beszélte a nyelvünket. Az amerikai nagykövetségnek pedig nyoma sem volt. Észrevettünk pár alakot, akik valahogy kilógtak a tömegből. Ők sisakot, páncélt és köpenyt viseltek. Az volt a benyomásom, hogy ezek katonák. Talán beszélnek angolul. Próbáltam velük szót érteni, de hasztalan. Az egyik katona, aki lovon ült, végül megunta a dolgot és kardlappal akkorát ütött a tarkómra, hogy egy pillanatig azt hittem összerogyok. Ezek után már nem erőltettem tovább a társalgást és sietve távoztam a közelükből.

A városnak volt egy főtere, ókori szobrokkal. Leheveredtünk, hátunkat az egyik szobor talapzatának vetettük és a lenyugvó napot néztük a narancssárga égbolton. Fáradtak voltunk. Szívtuk a vadkendert és iszogattuk a bort.

- Most mi lesz? - kérdeztem a sajgó fejemet tapogatva.

- Haza kell jutnunk az Államokba! Ott talán még van civilizáció! - felelte a társam.

- Na és hogyan képzeled? Hajóval, vagy repülőgéppel? - kérdeztem én.

- Ha nincsenek járművek, akkor gyalog megyünk! - szólt határozottan Jason.

- Nézd Jason... Nem szívesen szólok közbe, de az itteni kultúrát és az őshonos növényzetet elnézve én azt mondom, hogy valahol a Közel-Keleten vagyunk. Innen csak egyféleképpen juthatunk el az Államokba. Meg kell kerülnünk a fél bolygót. Gyalogosan elég macerás. Különösen a sarkvidéken át.

- Akkor építünk egy hajót! - szólt a társam és ivott a borból.

- Rossz emlékeim vannak a hajókkal kapcsolatban - mondtam és beleszívtam a pipába.

Aznap éjjel a szobor tövében aludtunk és fáztunk. Másnap fát és követ gyűjtöttünk a város mellett. Építettünk egy kezdetleges kunyhót a nyomornegyedben. Nem volt túl otthonos, de legalább fedél volt a fejünk felett, ami véd az eső és a szél ellen. Ahogy teltek a napok, szép lassan minden személyes tárgyunkat eladtunk a piacon. A videokamerát is. Fogalmam sincs, hogy a szakállas fickó, aki megvásárolta, végül mit kezdett vele, mert az akku már le volt merülve. Jason szerszámokat vett az árából. Ezekkel tovább építgettük az otthonunkat. Kiderült, hogy a társam remekül ért a famegmunkáláshoz. Új tetőt épített a kunyhó fölé, faragott pár bútort és végre volt kéményünk és tűzhelyünk, amit kövekből és sárból építettünk. A kezdetek kezdetén leginkább alkalmi munkákból éltünk. Juhokat tereltünk a füves legelőkön, vagy a piacra cipeltük mások portékáját. Pár hónappal később, mikor már nekem is volt saját kunyhóm, én nyitottam egy kovácsműhelyt, Jason pedig azt csinálta, amihez a legjobban értett. Fából faragott mindenféle dolgot. Mivel orvosi végzettsége is volt, néha gyógyított. Egy idő után a gyógyszereink elfogytak és gyógynövényekkel próbálta pótolni azokat.

Eltelt fél év. Már nem számoltuk a napokat és az álmainkat lassan feladtuk. Már egyre ritkábban gondoltunk az Államokra és a hazatérésre. Egyre ritkábban néztük az eget, távoli repülőgépeket keresve. Kezdtünk beletörődni a sorsunkba. Abba, hogy Jason elmélete igaz és a technikai civilizáció megszűnt létezni a Földön. Keservesen megtanultuk azt a nyelvet, amit a helybeliek beszéltek. Nem mondom, hogy könnyű volt. Úgy tűnt, hogy a szókincsük sokkal nagyobb, mint amit a mi saját nyelvezetünk kínált. Próbáltuk faggatni az embereket az évszámról és a régi civilizációról, de legtöbbször hiába tettük. Nem értették miről beszélünk. Egyesek néha vízözönt emlegettek, ami elpusztította a földi életet és csupán pár túlélő maradt. Ez akár igaz is lehetett, de lehet, hogy csak Noé legendájára céloztak. Frusztráltnak éreztük magunkat. Egyetlen célunk az életben maradás maradt. Dolgozni. Megszerezni az élelemre való pénzt. Az egyedüli szórakozásunk pedig a bor volt és a vadkender. Gyakran üldögéltünk esténként Jason kunyhója előtt. Iszogattunk és pipáztunk. Az egyik ilyen este alkalmával történt, hogy a vadkender hatására Jason elméje ismét megvilágosodott. Mint abban a kis faluban régebben. Mikor a majmok bolygójáról beszélt.

- Tudod mi jutott eszembe, Jud? - kérdezte tőlem réveteg hangon.

- Mi jutott eszedbe? - kérdeztem vissza.

- Ez itt Jeruzsálem, ahogy azt régtől sejtjük. Látod azokat a katonákat? Ott a távolban! Akik páncélt viselnek és lovon ülnek. Tudod kik ezek? Rómaiak! - szólt a társam.

- Nem értem egész pontosan, hogy mit akarsz mondani - válaszoltam.

- Azt akarom mondani, hogy a múltba kerültünk. Az ókorban Jeruzsálem a Római birodalom része volt. Sőt... Egész Júdea a Római birodalom része volt - mondta Jason.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy igaza van. Sőt, már régtől sejtettem az igazat. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor Jason Brown élete fordulóponthoz érkezett és elindult a lejtőn. Az esetet követően egész nap vadkendert szívott és ivott, amikor tehette. Delíriumos kábulatban töltötte a mindennapjait. Hosszú hajat és szakállat növesztett, mint egy hippi. Emlékszem, egyszer majdnem belefulladt egy patakba. Egy ismeretlen fickó húzta ki a vízből. Olyan is előfordult, hogy gatyára vetkőzött és a piactéren felállt egy hatalmas kőtömbre. Az embereknek kiabált mindenféle sületlenséget.

- Jason! A nevem Jason! Jason vagyok a Nasa-tól és végtelen hosszú útról tértem haza! Isteni fény világítja be annak elméjét, aki ezt a bort issza és... Örök ragyogás ragyogja be annak fejét, aki ezt a vadkendert szívja! Mert ez az anyag maga a szeretet! És ez fontos, mert a sötétség feketesége visszatér kopár elménk feneketlenségébe és újra átveszi az irányítást a háborgó elménk örvénye fölött, ha elmúlik a fű hatása! Azért mondom el ezt nektek, mert szeretlek titeket testvéreim! Téged is szeretlek! Igen, téged ott!

Az emberek a piactéren elképedve nézték és hallgatták Jasont. A gond az volt, hogy az ilyen esetek később egyre gyakrabban megismétlődtek. Nem csak a piactéren. Volt olyan, hogy egy dombtetőn állva osztotta az észt az embereknek. Részegen és betépve. A furcsa az volt az egészben, hogy mindig akadt hallgatósága. Sőt, ahogy telt az idő, egyre többen hallgatták az ostoba szövegelését. Nem tudom pontosan, hogy miért. A társam nem beszélte tökéletesen az arámi nyelvet. Bódult állapotban pedig még inkább érthetetlen volt. Az emberek talán csak próbálták megérteni. Próbálták értelmezni azt, amit mondott és ezért hallgatták annyian. Általában ha nagyon kiütötte magát, én vittem haza Jasont, de olyan is gyakran előfordult, hogy elkapták a rómaiak és jól elverték. Egyszer verekedésbe keveredett a templom előtt néhány kufárral, akik seftelni próbáltak. Megúszta egy kék folttal a szeme alatt és sikerült kereket oldania, de akkor már késő volt. Keresni kezdték a katonák. Nem mert hazamenni és az én kunyhómban húzta meg magát aznap este.

- Miért akarod magad kinyíratni? - kérdeztem tőle.

- Mert ez a sorsom! - válaszolt mogorván.

- Keresztre fognak feszíteni, ugye tudod?

- Igen - mondta Jason és beleszívott a pipába.

- Idióták voltunk. Végig ott voltak a tények az orrunk előtt és mi nem vettük észre. Pedig a Jason és a Jézus név eléggé hasonló. Emlékszel arra az esetre, mikor azt mondtad, hogy Jason vagy a Nasa-tól? Kétezer év múlva azt fogják mondani, hogy Jézus voltál, a názáreti. Vagy... Emlékszel arra, mikor egy random fickó húzott ki a patakból, mert majdnem belefulladtál? Később azt fogják mondani, hogy csak megkeresztelt. Na és az az ürge, akibe adrenalint szúrtál, mert megállt a szíve? Lázár néven fogják emlegetni - mondtam.

- Valójában nem tudom mi volt a neve. Már nem emlékszem - válaszolt a társam.

- Persze, hogy nem emlékszel! Mert mindig ezt a szart szívod! Egyáltalán emlékszel valamire az elmúlt pár hónapból? - csattantam fel hevesen.

- Hát... Pár dologra igen - válaszolt halkan. - Például a múlt héten volt egy lány, aki le...

- Fogd be a pofád Jason! - vágtam a szavába. - Inkább arra koncentrálj, hogy fogunk kimászni ebből a szarból!

- Hogy fogunk kimászni? Úgy érted, hogy te meg én? Miért is a többesszám? Talán te is bajban vagy? Nézzük csak... A te neved Jud. Vajon milyen néven fognak téged emlegetni pár ezer év múlva? Csak nem Júdás? Ha ez igaz, akkor neked is csúnya halálod lesz ám! - gúnyolódott Jason.

- A megfeszítés még csúnyább halál. Láttunk már párat, mióta itt vagyunk. Nem emlékszel? Miket is beszélek... Hogyan emlékeznél?... - vágtam vissza. - Tudod mit fogunk tenni? Elmegyünk innen.

- Elmegyünk? Hová mehetnénk? - kérdezte a társam.

- Bárhová. Minél messzebbre. A legenda szerint Jézust Jeruzsálem határában feszítették meg, tehát elhagyjuk Jeruzsálemet. Téged nem fognak keresztre feszíteni, én meg nem lógatom fel magam. Ennyire egyszerű - válaszoltam.

- Nem áll össze a kép. Ha nem történik meg a kivégzésem, honnan ered majd a legenda? Miről fog írni a biblia? Miről prédikálnak majd a papok a húsvéti misén? Nem gondolod, hogy az eseményeket már lehetetlen megállítani? - kérdezte Jason Brown.

- Biztosan van megoldása a dolognak. Biztosan van... - mondtam és én is idegesen pipára gyújtottam. - Mi lenne, ha valaki mást végeznének ki helyetted? Tegyük fel, hogy felbérelünk valakit... Úgy értem, hogy megfizetünk valakit, aki kiáll az emberek elé és prédikál majd. Azt fogja állítani, hogy ő Jézus, a názáreti. Előbb-utóbb elkapják majd a rómaiak. Keresztre feszítik és ezzel vége. A legenda életre kel és mindenki boldog lesz - szóltam.

- Szerintem az az ürge akit megfeszítenek, rohadtul nem lesz boldog - válaszolta Jason.

- Talán más megoldása is van az ügynek - válaszoltam töprengve. - Például mi lenne, ha újraélesztenélek? Úgy értem, miután levettek téged a keresztről és betettek téged abba a barlangba. A bibliában is meg van írva, hogy Jézus feltámadt - mondtam.

- Újraélesztenél, mi? Azok után, hogy az a római katona átszúrta a májamat azzal a bökővel? Inkább hagyjuk ezt... - szólt a társam.

- Akkor mi lenne, ha mi magunk teremtenénk meg a legendát? Elhúzunk innen jó messzire és elmeséljük minden embernek, hogy élt egy Jézus nevű fickó, aki Isten fia volt, a szeretetről prédikált és csodákat tett, aztán kivégezték. Az emberek elmesélik majd ezt a történetet a gyerekeiknek és másoknak. Később beleírják majd a sztorit a bibliába is, ez lesz a keresztény vallás alapja és mindenki boldog lesz - mondtam a társamnak.

- Az ötlet egy marhaság, de még mindig jobb, mint itt ülni és arra várni, hogy elkapjanak a katonák - válaszolta Jason.

Végre volt valami, amiben egyetértettünk. Úgy gondoltuk, hogy nem vesztegetjük az időt. Összepakoltunk pár dolgot az útra és azonnal elindultunk. Úgy gondoltuk, hogy elhagyjuk a várost, átvágunk az olajfák hegyén és magunk mögött hagyjuk ezt a porfészket. Nem szóltunk, csak mentünk. Magunk mögött hagytuk az épületeket. Láttunk pár embert, de nem sokat törődtek velünk. Bokrok és olajfák között haladtunk, mikor... Hirtelen a földbe gyökerezett a lábunk. Rómaiak állták az utunkat. Lovon ültek, sisakot és páncélt viseltek. Vörös köpenyükbe belekapott a szél.

- Megállni! - ordított ránk az egyikük. - Kik vagytok?

Szorult helyzetünkben az az ötletem támadt, hogy improvizálok és megjátszom azt, hogy részeg vagyok.

- Bocsánat méltóságos uram! Mi nagyon sokat ittunk és eltévedtünk. Éppen hazafelé indultunk! Én és a barátom... - szóltam és részegséget színlelve átöleltem Jason vállát. Közelebb húztam magamhoz és egy csókot nyomtam a bal arcára. A társam rám nézett. Szemeiben döbbenetet és hitetlenkedést véltem felfedezni.

- Hát csókkal árulsz el? Te szemét! - kiáltotta az arcomba közvetlen közelről.

Hirtelen ráébredtem arra, hogy mit tettem. Olyan érzés tört rám, mintha megnyílt volna alattam a föld és én zuhanni kezdtem volna az alattam tátongó feneketlen mélységbe. Megtörténik hát? Nem tudunk változtatni azon, ami elrendeltetett? Nem tudunk beavatkozni a történelembe?

- Bocs haver... Igazából nem is ezt akartam tenni - magyarázkodtam.

- Hé! Ő az! Jason a názai próféta! Elfogni! - üvöltött fel az egyik katona.

A többi boszorkányos gyorsasággal zajlott le. Én úgy meg voltam rémülve, hogy mozdulni sem tudtam. Jason menekülni próbált, de a lovasok hamar elfogták és alaposan elverték. Nem tudom pontosan hová vitték, de valószínűleg tömlöcbe zárták. Pár nap múlva halálra kínozták a közeli dombon. Én is ott voltam és nem tehettem semmit. Testét egy T-alakú feszülethez kötözték, amit aztán felállítottak és beástak a földbe. Több mint hat órán át lógott ott, mint egy meztelenre vetkőztetett madárijesztő. A kereszt előtt csak pár ember tartózkodott. Talán néhányan Jason hallgatóságából. Még hogy tanítványok? Ugyan... Némán nézték a halálraítélt férfit, aki éppen beteljesítette a sorsát. Távolabb néhány római katona állt és egymással beszélgettek, mint akiket nem érdekel ez az egész. Én suttogva próbáltam néhány biztató szót szólni a társamhoz. Talán meghallotta, mert nagyon csúnyát káromkodott. Végül rosszra fordult az idő. Esni és villámlani kezdett. Talán ezért gondolták a rómaiak, hogy véget vetnek a műsornak. Egyikük átszúrta Jason testét egy dárdával és leszedték a keresztről. Egészen biztos, hogy halott volt. Arra gondoltam, hogy egy ilyen sérülés után kizárt, hogy valaki életben maradjon. A legendának az a része, hogy Jézus feltámadt, minden bizonnyal valótlan. Bőrig áztam aznap este, mire hazaértem.

Igaza lett végül a társamnak. Beteljesítette a sorsát és nem tehetett ellene semmit. Azonban már eltelt egy hét és semmi hír arról, hogy feltámadt volna. Most, mikor a kunyhómban ülök, annál az asztalnál, amit Jason faragott, arra gondolok, hogy vajon én tehetek-e valamit. Tehetek-e valamit a sors ellen? Itt fogok meghalni. Itt, ebben a korban. Talán sok év múlva. Talán hamarosan... Előveszem az erszényem és az asztalra szórom azt a pénzt, amit az egyik katonától kaptam aznap este, mikor rajtunk ütöttek az olajfák kertjében. Még hogy harminc ezüst? Nevetséges. Némi aprópénz hever az asztallapon, ami szánalmasan kevés. Igaz, már költöttem belőle egy keveset. Vásároltam pár méter kötelet a piacon. Mire fogom használni? Az a jövő titka...