Aokigahara

A történet igaz tényeken alapul, azonban a szereplők fiktívek. Bármilyen nemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve.

Aokigahara

A japánok fura emberek. Legalábbis ezt gondolják rólunk. Nem tudom egész pontosan, mire céloznak a turisták, mikor ezt állítják. Talán az étrendünkre, vagy a szokásainkra. "Az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek. A japánok azért élnek, hogy dolgozzanak." - mondogatják előszeretettel. Ebben talán van valami. Persze akadnak kivételek. Daiki és Kimio soha nem voltak a munka hősei, ahogyan én sem. Japánban három százalék a munkanélküliségi ráta és mi ebbe a három százalékba tartoztunk. Alkalmi munkákból éltünk és esténként gyakran a kocsmában iszogattunk a faluban, mert egyikünk sem vetette meg az italt. Aznap este azt hiszem túl sok volt a szaké.

- Azt hallottam, valaki talált az erdőben egy pénztárcát. Majdnem négyszázezer jen volt benne! - mondta Kimio.

- Helybeli volt?

- Nem! Valami filmes... Az jutott az eszembe, hogy körülnézhetnénk azon a helyen. Lehet, hogy mi is találnánk valamit.

- Hol? Az erdőben? Én oda nem megyek! - jelentette ki határozottan Daiki.

- Mi van, tele a gatyád? - kérdeztem. - Mondd csak Daiki... Hiszel a yurei-ben?

- Én nem megyek! - ismételte a másik. - Csak öngyilkosok járnak oda!

Természetesen én is hallottam pletykákat. Állítólag az elmúlt évben több, mint száz holttestet találtak az erdőben. Bementek a sűrűbe és végeztek magukkal. A hatóságok nem erősítették meg a híreket, de nem is cáfolták. A nagyszüleim szerint ezernél is több ember halt már meg az Aokigahara erdejében. Hallottam legendákat arról is, hogy régen öregeket hagytak magukra a rengetegben, akik már teher voltak a családjuk számára. Ők végül szomjan, vagy éhen haltak. Soha nem merészkedtünk az erdő mélyére. Én is csak párszor jártam ott, szigorúan a kijelölt útvonalat követve, de hamar visszafordultam, mikor rossz érzések törtek rám.

- Ha nem akarsz jönni, akkor csak maradj! - szólt Kimio. Én és Asato hajnalban elindulunk. Ha pedig találunk pár hullát és pár pénztárcát, akkor csak mi ketten osztozunk a pénzen!

- Nem csak öngyilkosok járnak oda. Vannak turisták is - mondtam vigyorogva.

- Igen, de később ők is öngyilkosok lesznek! - szólt Daiki.

Ekkor belőlem és Kimioból kitört a röhögés. Végül a társunk sem bírta tovább és elnevette magát. Megittunk még pár pohár italt és hazamentünk. Megegyeztünk abban, hogy reggel elindulunk a Dzsukai felé. Mindhárman. Együtt.

***

Nem kellett sokat utaznunk. A látvány egy idegen számára nyilván szép volt, de mi már megszoktuk és nem is törődtünk vele. A háttérben a Fudzsi havas csúcsa magasodott a táj fölé, de idelenn minden zöldben pompázott. Lekanyarodtunk a hetvenegyes útról és megálltunk egy parkolónak kialakított területen az erdő szélén az öreg suzukival. Több autó is volt ott. Némelyiket már belepte a falevél és a por. Talán hetekkel, hónapokkal ezelőtt hagyták ott ezeket. Benéztem az egyik kocsi ablakán. Semmi különös. Egy pár cipő, térkép, ásványvizes palack. Csak egy öregembert láttunk a közelben, ő valami nyomtatott füzeteket próbált nekünk eladni. "Útmutató kézikönyv öngyilkosok számára" - olvastam a szöveget a borítón. Te jó ég! Elzavartuk az öreget. Továbbmentünk a kavicsos ösvényen a fák felé. Figyelmeztető táblákat láttunk a fatörzsekre szegezve.

"Ne menj az erdőbe!"

"Gondold át mégegyszer!"

"Ha bánt valami, beszélj a gondjaidról a szeretteidnek! Fontos vagy nekik!"

Ilyen és ehhez hasonló feliratok voltak japánul és angolul írva. Daiki arcán félelmet láttam, de nem szólt. Láttunk pár színes szalagot és kötelet. Ezeket talán útjelző gyanánt feszítették ki a fák közé a turisták, hogy ne tévedjenek el és biztosan megtalálják a visszautat, de az is lehet, hogy az önkéntesek számára szolgált útmutatóul, akik időnként begyűjtik a hullákat - ha lehet hinni a szóbeszédnek. Ezt a nem hivatalos útvonalat követve haladtunk egy ideig a fák között, aztán letértünk a túristaösvényről és tovább indultunk az erdő mélye felé. Bentebb a környezet kicsit tisztulni kezdett, kevesebb volt az aljnövényzet és ritkábbak, vastagabbak voltak a fatörzsek. Állatokat nem láttunk és madárhangok sem voltak. Fél óra gyaloglás után már ritkábban láttunk eldobált tárgyakat. Ezek hétköznapi dolgok voltak. Zöldteás palack, púderes doboz tükörrel, fél pár cipő... Pénztárcát nem találtunk. Kilenc óra körül már arra gondoltam, hogy ostoba ötlet volt idejönni, mert nincs itt semmi, mikor Kimio kiáltását hallottam a közelből.

- Itt van egy!

- Szent szar! Ez talált egy hullát! - motyogta Daiki.

Hátborzongató volt. Egy akasztott ember. A test már oszlásnak indult, de az látható volt, hogy fiatal japán férfi. Farmernadrágot, sportcipőt és dzsekit viselt. Egy faágon lógott, kötéllel a nyakában. Arca megfeketedett, szeme kidülledt és a nyelve kilógott a szájából. Számomra a legfurcsább az volt, hogy leért a lába a talajra. Olyan testhelyzetben lógott ott, mint aki éppen le akar ülni, vagy össze akar esni. A lába alatt az avaron kaparás nyomait láttuk. Nyilván sokáig tartott a haláltusája és közben rúgkapált. Egy sötétkék sporttáska volt mellette a vastag fatörzstől nem messze.

- Hiba volt ide jönni! - mondta remegő hanggal Daiki. - Nem szabad a holtak tárgyaihoz nyúlni! Ez egy elátkozott hely!

- Értjük kedves barátom, de tudod pont ezért jöttünk ide. Elvesszük a halottak pénzét és megtartjuk. Érted? - Kimio úgy beszélt, mint apa a hülye fiához.

Átnéztem a sporttáska tartalmát. Fura volt. Az erdőbe általában hátizsákkal járnak az emberek és a hulla öltözéke sem volt tipikus túraruha. A táskában csupa személyes holmi volt. Törölköző, tisztálkodószerek, borotva, fehérnemű, ásványvíz, pár bekeretezett fotó egy huszonéves nőről. Ezenkívül egy pokróc és egy esőkabát. Tárca sehol.

- Át kéne kutatni a zsebeit... - suttogtam.

Kimio volt hármunk közül a legtökösebb, de látható undorral nyúlt a hullához, ami iszonyú bűzt árasztott. Miközben a zsebekben matatott, a kötél elszakadt és a test rázuhant. Hanyatt vágódott, a holttest pedig a férfira esett. Egy pillanatig közvetlen közelről farkasszemet nézett az élő és a halott. Az egyikük arcán iszonyat volt látható, a másik pedig vicsorgó fogakkal, lógó nyelvvel és dülledt szemekkel bámult vissza rá. A hulla egyik szeme kifordult az üregéből és a kocsányon lógó szemgolyó pont Kimio arcára esett. A haverom torkát velőt rázó sikoly hagyta el és lelökte magáról az oszlásban lévő testet. Én és Daiki fel akartuk segíteni, de ő gyorsabb volt nálunk. Felpattant és rohanni kezdett az erdő mélye felé, közben hisztérikusan sikoltozott. Mi ketten földbe gyökerezett lábbal néztük, ahogy eltűnik a sűrűben.

- Rossz előérzetem van Daiki...

***

Egész nap a társunkat kerestük. Szerintem sokkot kapott. Daiki arca sápadt volt és szerintem én sem néztem ki sokkal jobban. Annak idején egy iskolába jártunk mindhárman. Kimio volt köztünk a vagány. Belekötött bárkibe, gyakran keveredett verekedésbe és előszeretettel terrorizálta a nála fiatalabb tanulókat. Talán ezért is szerettük a társaságát. Mellette biztonságban éreztük magunkat az iskolában. Daiki más tészta volt. Csendes és félénk. Nem is tudom miért fogadtuk be őt a bandába. Talán azért, mert jókat röhögtünk a hülye beszólásain, amit ő halálosan komolyan gondolt. Aztán a tanulóévek elszálltak, de a barátság megmaradt és mi még mindig összetartottunk. Elég hamar rákaptunk az italra és ezt nem igazán tolerálták a munkahelyeken. Az erdőnek ezen a részén nehezen haladtunk előre. A talaj helyenként sziklás volt. Néha vastag, mohás gyökerek és letört faágak nehezítették a járást. Időnként láttunk még pár színes szalagot és kötelet kifeszítve, ezeket nem szívesen követtük. Ilyen mélyen az erdőben jó esélyed van rá, hogy találsz egy hullát az útmutató zsinór végén. Már vissza akartunk fordulni, mikor megláttuk a sátrat. Egyszerű, sárga színű kis sátor volt, belepte a falevél és a por. Úgy gondoltam érdemes lenne megnézni közelebbről, talán Kimio itt húzta meg magát, vagy találunk valami nyomot, ami segít a keresésben. Daiki nem mert közel menni, inkább nagy ívben megkerülte a helyet. Én is csak lassan közelítettem.

- Hahó! Van itt valaki?

Semmi válasz. Egy faággal húztam félre a ponyvát és benéztem a sátorba. Először csak a cipőt láttam meg, aztán észrevettem, hogy van benne valami. Csontok voltak. Sőt, egy hiánytalan emberi csontváz feküdt odabenn. Nadrág és ing is volt rajta. Már nagyon régen itt lehetett. A halál okát nem tudtam megállapítani, mert se gyógyszeres dobozt, se borotvát nem láttam mellette. Valami naplót találtam csak, amit nem volt kedvem a kezembe venni.

- Asato! Gyere ide! Itt van! - hallottam Daiki kiáltását.

Felálltam, megkerültem a sátrat és a remegő társam felé indultam.

- Mondtam, hogy ne jöjjünk ide... - suttogta.

Kimio egy fa tövében ült. Hátát a fatörzsnek vetette, feje félrebillent és sárga hab szivárgott a szájából. Nyitott szemekkel meredt a semmibe. A test mellett egy műanyag kanna feküdt, amiben lehetett rovarirtó, sósav, fagyálló, vagy egyéb méreganyag. Valószínűleg a sátorban találta. Halott. A legjobb barátom halott. Miért csinálta? Ennyire felzaklatták a történtek? Ez nem logikus. Mindig is ő volt a keményfiú. Könnycseppek gördültek le az arcomon. A telefonok hálózat hiányában nem működtek. Úgy döntöttünk, elindulunk hazafelé, mielőtt ránk sötétedik.

***

Este nyolckor már biztos voltam benne, hogy eltévedtünk. Esni kezdett az eső. A telefonok lemerültek és az iránytű összevissza forgott. Talán a hegy vastartalma zavarta meg. A japán mitológia szerint ez az erdő démonok lakta hely, nem akartunk itt éjszakázni. Csak egy elemlámpa volt nálunk és nem tudtuk meddig fogják bírni az elemek.

- Ez az erdő 35 négyzetkilométeren terül el - szóltam, mikor pár perces pihenőt tartottunk - Egyszerűsítsük le a dolgot. Számoljuk úgy, hogy ez egy hat kilométerszer hat kilométeres négyzet. A legrosszabb esetben mi most ennek a négyzetnek pont a közepében vagyunk. Ez azt jelenti, hogy maximum három kilométerre vagyunk az erdő szélétől. Csak azt kéne tudnunk, melyik irányba induljunk el. Borult az idő, a hold, vagy a csillagok alapján nem tudunk tájékozódni. Az iránytű használhatatlan. Nekem az az érzésem, hogy körbe-körbe járunk. Ha találunk egy ösvényt és azt követjük, előbb-utóbb kijutunk!

Daiki nem válaszolt. Megfordultam, de a társam nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nemrég még a hátam mögött állt, de egyszerűen eltűnt. Hová indult? Már besötétedett és zuhogott az eső. Az egyetlen elemlámpa pedig nálam volt. Átkutattam a környéket és a nevét kiáltoztam. Talán bezuhant valami üregbe? Ezen a helyen vulkanikus a talaj és számos barlang lehet a környéken. Egy órás kutatás után sem találtam semmit. Fáztam. A ruházatom teljesen átázott és a testemhez ragadt. Nehéz volt a mozgás. Teljesen kétségbe estem. Egy fa tövébe kuporodtam le, hátamat a vastag fatörzsnek támasztottam. A lombkorona nem igazán nyújtott védelmet az eső ellen. Az elemlámpa kezdett merülni, ezért pár percre kikapcsoltam, hogy kíméljem az elemeket. Muszáj lesz elindulnom egyedül. Ha kijutok, hívok segítséget.

Elindultam. Talán szűk félórát gyalogoltam, mikor megtaláltam Daikit. A teste egy vastag faágon lógott. Talált egy útjelző kötelet és felkötötte magát. Titokban talán számítottam erre. Igaza volt. Nem kellett volna ide jönnünk. Mind itt fogunk meghalni. Leültem a fatörzs tövébe, a mohás gyökerek közé. A társam tettére már nem is próbáltam racionális magyarázatot találni. Talán tényleg yurei-k laknak itt. Gonosz szellemek, nyughatatlan lelkek. Talán igaz a legenda és aki ide jön, annak halálvágya támad. De mi is a halál? Hol húzódik a határvonal élet és halál között? Ekkor zajt hallottam. Először nem tudtam, hogy mi lehet, de aztán világossá vált, hogy Daiki irányából jön a hang. Ahogy feléje fordítottam az elemlámpát, észrevettem, hogy a test mozog. A bal lábával rúgott egyet. Aztán mégegyet. Úristen, ez még él! Felmásztam a közelben lévő sziklatömbre és el akartam vágni a kötelet. Nem volt nálam kés. Tehetetlenül álltam a haldokló barátom mellett és nem tudtam mit csináljak.

- NEEEM! - üvöltöttem.

Leugrottam a szikláról, magamhoz szorítottam a társam térdeit és próbáltam megemelni a testet.

- Daiki! Vedd le a nyakadról a kötelet! Daiki! Vedd már le!

Így telt el pár perc. Ez így nem fog menni. Ismét magamhoz vettem az elemlámpát és őrült módjára kutatni kezdtem a környéket. Az egyik fatörzsön egy táblát fedeztem fel.

"Drága Atsutane, nyugodj békében. Ez a kis gyertyaláng őrzi emléked."

Gyertya? A tábla alatt a fa tövében három mécsestartót találtam, amik piros és átlátszó üvegből készültek. Fogtam egyet és a sziklához csaptam. Az egyik üvegdarabbal keservesen átvágtam a kötelet és a társam teste a földre zuhant. Elkéstem. Semmi életjel. Ököllel teljes erőből többször a mellkasára csaptam. Se légzés, se pulzus. Vége. Leültem a szikla tövébe és arcomat a kezembe temettem. Istenem! Azonnal segíteni kellett volna neki, mikor megtaláltam... Ha előbb levágom... Ha azonnal segítettem volna, még élne. Az én hibám.

Sokáig ültem magamba roskadva Daiki hullája mellet, mikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Sötét árnyak vettek körül. Emberi alakok. A lámpa már lemerült, de a villámok fényében pár pillanatra láthatóvá váltak. Yurei-k voltak. Arcukon fonnyadt volt a bőr, szemeik beestek az üregükbe. Vicsorgó fogaikkal olyanok voltak, mintha vigyorognának rám. Talán tízen, tizenöten lehettek, de lehet, hogy sokkal többen. Ismét villámlott és a pillanatnyi fényvillanásban láttam, hogy a társaim is ott állnak a többiek között. Kimio és Daiki. Már nem éreztem félelmet, inkább nyugalmat és beletörődést. Az alkaromat szabaddá tettem. A kezembe vettem az üvegcserepet, ami ott hevert mellettem.

- Tedd meg! - suttogták az árnyak fura, nem emberi hangon.

Biztosra mentem. Nem keresztbe vágtam fel az ereimet, hanem hosszába. A körülöttem álló sötét alakok, mintha bólintottak volna. Ültem egy ideig a vértócsában aztán iszonyúan fázni kezdtem. Pár perc múlva álmosság tört rám és békésen elaludtam. Azt mondják, az öngyilkosok a pokolra kerülnek, de nem. Ez nem igaz. Hacsak nem ez maga a pokol. Minden esetre nem vagyok egyedül. Tartozom valahová. Hozzájuk tartozom és soha nem maradok már egyedül. Mi egyek vagyunk és örökké itt leszünk, hiszen ez az otthonunk. Az Aokigahara.