Meghalsz újra

 A villogó fények egy idő után rosszullétet okoznak. Már magamon is kezdem tapasztalni. Ez jár a fejemben, mikor a doki testét végigvonszolom a folyosón. Hetek óta halott lehet. Több végtagja hiányzik. Csak egy véres torzó. Már akkor is rothadásnak indult bűzlő hús volt, mikor rátaláltam a legyek zümmögő örömtáncának közepette. Szükségem van rá. Nélküle soha nem juthatok át azon az ajtón.

- Biometrikus azonosítás! - szólal meg egy lelketlen női hang a falakból, miközben a szkenner a hulla retináját vizsgálja. - Belépés engedélyezve! - folytatja a gépi hang és hallom, ahogy motorok visítanak fel állatias hangon, aztán  az ajtó félresiklik. Relék kattannak és hangos csattanás visszhangzik végig a szűk folyosón. A holttestet ledobom a padlóra. Már nincs rá szükségem. Hátrahagyom az enyészetnek. Nincs bűntudatom, hiszen mindenkinek ez a sors jut végül osztályrészül. Halál és rothadás. Legyek és férgek. Dögszag.

Hallottam régi tengerésztörténeteket arról, hogy a hajóknak lelkük van. Sikítanak és üvöltenek, mikor haláltusájuk közepette végleg elsüllyednek a háborgó tengeren.  Örökre eltűnnek a feneketlen mélyben, a cikázó villámok fényében, miközben a fekete felhők és az egekből lezúduló özönvíz könyörtelen sötétségbe taszítják a világot. Meggyőződésem, hogy az Ishimurának is van lelke. Azonnal megéreztem, mikor a fedélzetre léptem.

Célzásra emelt fegyverrel lépek át az ajtónyíláson. A rozsdás falakon vérrel írt üzeneteket látok. "Tégy minket teljessé!" Nyikorgó hangok a sötétben. Suttogások. Az érthetetlen, gonosz suttogások az őrületbe kergetnek. Néha mintha a saját nevemet hallanám, de lehet, hogy csak hallucinációk ezek. A beteg elmém szüleményei. Az elmúlt órák okozta traumák következményei. Akárcsak az a gyerekdal, amit egy ideje folyamatosan hallok a fejemben. Egy kívülállónak talán még tetszene is, de számomra maga a téboly. Óvatosan haladok előre, hiszem bármikor rámronthat a testet öltött iszonyat. A megtestesült obszcenitás, amit emberi agy nem érthet meg büntetlenül. Ezek a lények valamikor emberek voltak. Ugyanolyan emberek, mint én. Egy logikus és megkerülhetetlen kérdés motoszkál a fejemben. Én is olyanná válok, mint ők? Vagy egyszerűen csak széttépik a testem és felzabálnak? Melyik lenne a jobb sors számomra? Végleg meghalni és itthagyni ezt az árnyékvilágot, vagy tovább létezni a lét fogalmának egy másik definiciójában?

A pulzusom szapora, a szívem dobbanása úgy visszhangzik a fülemben, mint egy üstdob, de továbbmegyek. Mikor belépek a laborba, nem találok holttesteket, de a padlón és a falakon rengeteg vért látok. Óvatosan járom körbe a helyiséget. Távoli zörejeket hallok. Mintha csak emlékeztetni akarnának. Mintha csak tudatni akarnák velem, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat rám a halál, torz nekromorfok formájában. A falakba rejtett tárolókban találok pár üvegcsét. Ezek talán meghosszabbíthatják a nyomorult életemet. Megfordul a fejemben, hogy elhasználok egy fiolát, de végül úgy döntök, inkább megtartom azt ínségesebb időkre. Egy pillanatra ismét Nicole jut eszembe. Én beszéltem rá, hogy jöjjön ide. Azóta is folyamatosan marja a lelkem a bűntudat. Talán ő is itt van köztük? Átalakult, mint a többiek? A feje eltorzult, végtagjai természetellenesen meghosszabbodtak, a kézfeje helyén óriási tüskék nőttek, amelyek csak arra várnak, hogy lesújthassanak?

Az ilyen elmélkedések túl sok időt vesznek el. Megtörténik. A helyiség túloldalán óriási robajjal beszakad az egyik falba rejtett szellőzőrács és egy förtelem mászik elő a nyílásból. Többé kevésbé humanoid lény. Testén még ruhafoszlányok lógnak, jelezve ezzel, hogy valamikor ember volt. Talán nem is olyan régen... A kampós végtagjait magasan a feje fölé emelve iramodik felém. A lábait veszem célba és tüzet nyitok. Kék színű plazmanyalábok hasítják át a levegőt és a szörny lábai  leszakadnak. A lény elterül a padlón, de nem adja fel. Lábak nélkül, a felső végtagjaira támaszkodva kúszik felém rendületlenül. Még egy lövés és vége. Nyöszörögve válik mozdulatlanná a saját bűzlő vértócsájában, de nincs idő örömre, vagy elégedettségre. Rácsok szakadnak le a mennyezetről. Újabb három nekromorf érkezik fentről. Nincs sok időm. Sztázistöltetet lövök az egyikükre, ami pár másodpercre lelassítja. A másik kettőre tüzet nyitok a plazmafegyverrel, de kiürül a tár. Az újratöltés időbe telik. Pár másodperc, amíg tárat cserélek és ez elég nekik, hogy rámrontsanak, sebeket ejtve a karomon és a hátamon. Mégiscsak jól jön az az ampulla, ami gennyedő ereimbe fecskendezi az éltető folyadékot. Túl közel vannak a lények, ezért próbálok teret nyerni. A helyiség másik sarkába rohanok. Megfordulok és tüzet nyitok. Akármik is ezek, elég nehezen döglenek. Korábban találtam a fedélzeten egy audionaplót, ami többek között azt az üzenetet tartalmazta, hogy a végtagokra kell célozni, ezért én is ezt teszem. Alsó végtagok nélkül lassabban haladnak, könnyebben elbánok velük. Förtelmes üvöltéssel múlnak ki, de közben magához tér a harmadik. Már elmúlt a sztázis hatása és állatias visítással felém indul. Hirtelen ötlettől vezérelve működésbe hozom a kapcsolót a közeli kijáratnál. A motorok felvisítanak és az ajtó félresiklik. Eltűnik a falban. Kirohanok a laborból és egy újabb folyosóra jutok. Hangos csattanással záródik mögöttem a súlyos szerkezet és én ijedten fordulok meg, de nem jutott át. Csak a fenevad üvöltését hallom a túloldalról. A pulzusom lassan újra normális. Úgy tűnik ismét egyedül maradtam a sötét gondolataimmal. A rácsos mennyezetet kezdem tanulmányozni. Mintha mozgást láttam volna odafent, de lehet, hogy megint képzelődöm. Jobbra egy mosdó nyílik. Talán be kéne mennem átvizsgálni a helyiséget, de nem szeretem a szűk helyeket és a közelharcot. Valószínűleg nem találnék odabent mást, csak vérrel és ürülékkel teli vécécsészéket, amikben hemzsegnek a férgek. Végül rászánom magam. Belépek a nyitott bejáraton, de csak egy oszló holttestet találok. Három végtagja hiányzik. Mellette egy elektromos kés hever és egy audiónapló az utolsó üzenetével. Meghallgatom. Levágta a saját lábait és az egyik kezét, hogy ne tudjon átváltozni. Hirtelen hányinger tör rám. Kitámolygok a mosdóból és tovább indulok. A folyosó végén az ajtó a hajóhídra nyílik. Már csak pár méter. Ismét azt a hátborzongató gyerekdalt hallom a fülemben, amit korábban. Nyílik az ajtó, de nem lépek azonnal a hídra. Bizalmatlanul nézem a tágas helyiséget és fülelek. Minden nyugodtnak tűnik. Odabent pazar a kilátás. A hatalmas üvegfalakon túl magát a bolygót látom és óriási aszteroidákat. Látszólag békésen keringenek a saját pályájukon, a jéghideg űrben. Arra gondolok, hiba volt megbolygatni ezt a helyet, de az ilyen bolygótörő bányászhajókat, mint az Ishimura, pont erre a célra tervezték. Talán csak nem volt szerencséje a munkásoknak, mikor a bolygón megtalálták a Markert. Rosszkor voltak rossz helyen. Akárcsak most én. Én és a társaim mentőexpedícióra készültünk, de végül úgy alakult, hogy saját magunkat kellett megmenteni. Belépek a terembe. Az ajtó felvisít és hangos csattanással záródik be mögöttem. Hirtelen fület tépő statikus zörejt hallok a sisakomban olyan hangerővel, hogy két kezemmel a fülemhez kapok. A műszerfalakon a kijelzők életre kelnek. Nicole szemcsés hologramja jelenik meg a képernyőkön. A szőke nő egyenesen rám néz és megszólal.

"Isaac, én vagyok az. Bárcsak beszélhetnénk. Sajnálom. Nagyon sajnálok mindent. Bárcsak beszélhetnék valakivel. Minden széthullik. Nem hiszem el, ami történik... Milyen furcsa... Egy ilyen kis apróság..."

Megszakad az üzenet. Sokszor hallottam már ezt. Ez volt Nicole utolsó üzenete számomra, mielőtt végleg megszakadt a kapcsolat a bányászkolóniával. Nincs időm magamhoz térni a kábulatból. Állatias üvöltés harsan fel a helyiségben és legalább féltucatnyi nekromorf támad rám minden irányból. Akadnak köztük zsákos emberek, csápos csecsemők, hunterek. Ezeket már korábban elneveztem magamban. Rémülten próbálok menekülni, de a bejárat, ahol pár perccel ezelőtt beléptem, vörösen világít a hirtelen fellépő karanténállapot miatt. Lehetetlen kinyitni, amíg idegen létforma tartózkodik a helyiségben. Túl közel vannak. Próbálok elfutni, hogy nyerjek egy kis távolságot, aztán megfordulok és lövök. Sztázistöltettel próbálom lelassítani az egyiket, de nem talál célt. Impulzusfegyverrel nyitok tüzet. Hiába minden. Újabb pokolfajzatok támadnak rám hátulról, akiket eddig észre sem vettem. Nincs menekvés. Az egyikük megragad és közelharc kezdődik. Mire lerázom magamról a többiek teljesen körbevesznek és egyszerre támadnak rám. A vég küszöbén egyetlen kérdés izzik az agyamban. Miért? Miért vannak ilyen sokan? Miért vannak ilyen sokan? Miért vannak ilyen sokan!? Én nem ezt akartam! Én nem ezért fizettem! Én csak szórakozni szerettem volna!

Kitépik a végtagjaimat és végül letépik a fejem a sisakkal együtt. Meghaltam. Vége. A vérem összefröcsköli a monitort és a kép forogni kezd. Fáradtan leveszem a fejemről a fejhallgatót és kilépek a játékból. Kikapcsolom a számítógépet. A mai napra elég volt ennyi. Holnap újra megpróbálom.

 A videót a Sötét mesék youtube csatorna készítette. Narrálta: Wolf Márk