A szekta

 Reggel fél nyolckor hagytuk el a kolostort és elindultunk Palm Springs irányába. Olivia nővér úgy gondolta, neki a másik lányra kell figyelni, ezért én vezettem a terepjárót. Huszonöt éves nő vagyok és négy éve vagyok apáca. Zoe viszont csak három hete lett tagja a közösségünknek, amit mi egyszerűen "Rendnek" neveztünk. Én sem önszántamból választottam ezt az életet, hanem a szüleim miatt, de már megbékéltem a sorsommal és megszoktam a környezetet. Zoe esete azonban más volt. Szerintem csak azért lett tagja a Rendnek, mert választania kellett a kolostor és a javítóintézet között. A lány tizenhét éves lehetett. Azt tapasztaltuk, hogy hajlamos az engedetlenségre. Néha furcsán viselkedett, mint aki részeg, vagy más tudatállapotban van, de amit tegnap művelt, az túlment minden határon. Este tízkor én találtam rá a mosdóban. Ruhátlanul fetrengett a csempézett padlón, szája habzott, szemei vérben forogtak és összefüggéstelenül beszélt valamit a világvégéről. Segítséget hívtam, de mikor Olivia nővér fel akarta segíteni a padlóról, a lány ellökte magától.

- Te álszent szuka! Meghalsz! Hamarosan mind meg fogtok halni, te szentfazék! Te fapina! - kiabálta vicsorgó fogakkal Zoe és egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Aztán mintha epilepsziás roham tört volna rá, de csak pár percig tartott ez az állapot. A betegszobába vittük és lefektettük. Reggel, mikor felébredt, azt mondta nem emlékszik semmire abból, ami előző este történt. A Tisztelendő nővér úgy döntött, bevisszük a városba, de nem kórházba akarta vinni és nem is orvoshoz.

- Ismerek Palm Springsben egy öreg papot. Régebben végzett pár ördögűzést. Elvisszük hozzá a lányt! - mondta nekem Olivia nővér, mikor reggel magához hívatott.

- Ördögűzés? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Nyilvánvaló, hogy a lányt megszállta valami. Hárman megyünk. Nekem a lányra kell figyelnem útközben, ezért te vezetsz. Itt rajtam kívül csak neked van jogosítványod - szólt a nővér és átadta nekem a saját irataimat, amit négy éve egy trezorban tartott a többi apáca papírjaival együtt. - Senkinek egy szót se erről, Jessica! A Tisztelendő Anyának sem szabad erről tudnia! - suttogta.

Nem értettem egyet Olivia nővérrel, de nem szóltam. Szerintem idegösszeomlása volt Zoenak, vagy valamilyen rohama. Nem hiszek a démonokban. A Rend és a kolostor számomra csak egy életforma volt, nem voltam vallásos. Nem hittem Istenben. A szüleim igen. Anyám és apám mindig is két szentfazék voltak. Tizenkilenc éves koromban volt egy abortuszom és nem árultam el nekik, ki volt a gyerek apja. Ezek után jóformán ki se mozdulhattam otthonról. Szégyelltek engem. Két év múlva anyám ötletétől vezérelve kolostorba vonultam és apáca lettem. Abban az időben nem érdekelt már semmi, örültem, hogy megszabadultam tőlük.

Ahogy suhant az autó a kietlen országúton, egy ideig senki nem beszélt. Olivia nővér az anyósülésen foglalt helyet, Zoe a hátsó ülésen. Mivel még nem eskették fel, ő fehér ruhát viselt. A nővér úgy fordította a tükröt, hogy mindig szemmel tarthassa a lányt, akinek fogalma sem volt róla, hová is megyünk. Egészen kellemes volt az utazás. Évek óta nem vezettem és nagyon élveztem a helyzetet. A jó dolgok azonban nem tartanak sokáig. Végül Zoe Silbermann megtörte a csendet.

- Olivia nővér! Volt már pasija? Lefogadom, hogy volt! Senki nem születik rögtön apácának.

Az idős nő az anyósülésen hirtelen elvörösödött. Hetven éves lehetett és igazából semmit nem tudtunk a múltjáról. A magam részéről nagyon is el tudtam képzelni, hogy valamikor régen volt valakije. Igaza volt Zoenak. Ahhoz, hogy valaki önként kolostorba vonuljon, kell egy löket. Egy trauma, egy lelki megrázkódtatás. Az is lehet, hogy elege lett a világból, vagy csalódott az emberekben, esetleg kényszerítették. Vagy csak egyszerűen vallási fanatikus volt, mint a szüleim? Ki tudja...

- Én a Mindenhatónak ajánlottam fel a lelkem! Elhallgass, te sátánfattya! - sziszegte Olivia nővér.

- Na, ne mondja... Biztosan volt legalább egy bikája, mielőtt kolostorba vonult. Hogy szerette a fickó? Seggbe, vagy szájba? Gyakran leszopta, mi?

Az idős nő elsápadt és keresztet vetett. Egy pillanatra nekem is megfordult a fejemben, hogy talán Zoet tényleg megszállta valami, de nem volt időm túl sokat elmélkedni ezen, mert meg kellett állnunk egy benzinkútnál.

- Olivia nővér! Nagyon kell pisilnem. Be kell mennem a mosdóba - szólt Zoe, mikor megálltam a kocsival az egyik kút mellett.

- Nélkülem nem mész sehová! - mondta a nővér és teletankolta a járgányt. Azután a két nő együtt lépett be a kúthoz tartozó üzletbe.

Ami ezek után történt odabent, arról csak sejtéseim vannak. Én bekapcsoltam a rádiót és valami zenét kerestem, ami a kedvemre való, bár Olivia ezért alaposan leszidott volna. Találtam egy csatornát, ahol régi számok mentek. "Ne félj a kaszástól!" - szólt a Blue Oyster Cult zenéje a hangszórókból. Nem sokáig élveztem ezt a fenomenális számot, mert pár perc múlva zajokat hallottam az épületből. Sikolyt, kiabálást és hangos csörömpölést. Aztán megjelent az ajtóban Zoe Silbermann. A látvány teljesen szürreális volt. Egy fiatal lány véres apácaruhában. Egyik kezében tükörcserepet tartott, a másik kezében vértől csepegő húscafatok lógtak. Talán belek, vagy belső szervek. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ijedten nyúltam a gyújtáskapcsoló felé, indítani akartam és elhúzni az autóval erről a helyről, de a kulcs nem volt sehol. A nővér magához vette, mielőtt hozzálátott a tankoláshoz. Zoe lassan közeledett felém. Csak a szeme fehérje látszódott. Talán ki kellett volna ugrani a kocsiból és elfutni, de félelmemben mozdulni sem tudtam. Aztán Olivia nővér is megjelent a kitárt ajtónyílásban. Véresen, hason csúszva. Ahogy lassan felénk kúszott, véres nyomot hagyott maga után a padlón, mint az éticsigák. Ruhája cafatokra volt szabdalva.

- Zoe... Add vissza a beleimet!... - hörögte a Tisztelendő nővér és egyik kezét a fiatal lány felé nyújtotta. Szájából vér szivárgott.

Zoe hirtelen mintha álomból ébredt volna. Eldobta a kezében lévő tükördarabot és a bűzlő beleket. Tekintete kitisztult.

- Ülj át! Én vezetek! - szólt és elővette a slusszkulcsot a ruhája zsebéből. Én ijedten engedelmeskedtem. Ismét megfordult a fejemben, hogy ki kéne szállni a járműből és futni kéne, de túlságosan remegtek a lábaim.

- Zoe... Nem vagy jól - mondtam. - Nincs is jogosítványod. Tegnap este pedig nagyon beteg voltál...

- Mikor? Tegnap este? A mosdóban? Az csak az LSD hatása volt drágám.

- Hogy mi?! Drogot csempésztél be a kolostorba? Lehetetlen! Aki belép a Rendbe, annak elveszik a tárgyait és a ruháit! Hová dughattad volna?

- Kettőt találhatsz! - vigyorgott rám a lány véres arccal. Beindította a motort és a gázba taposott.

- Hová megyünk? - kérdeztem remegő hangon.

- A családomhoz!

- Úgy érted, hogy a szüleidhez?

- Nem. Nem a szüleimhez, hanem a családomhoz! - válaszolta a lány.

- Zoe...

- Mi van?

- Nem haladhatnánk az autóval az úttest jobb oldalán, mint a normális emberek?

A lány nem válaszolt. Lekanyarodott a negyvenhetesről és egy földúton haladtunk tovább egyenesen a sivatag irányába.

- Mi történt odabent? Mi történt Olivia nővérrel? - kérdeztem egy idő után.

- Egyszerűen csak le kellett lépnem, mert szorít az idő. Ma este kezdődik az Esemény - válaszolta a másik.

- Miféle esemény? Engem is meg fogsz ölni, ugye?

- Ellenkezőleg. Próbálom megmenteni a lelkedet Jessica!

Délután kettőkor értük el a falut. Az egész területet magas betonfalak és szögesdrótok vették körül. Kintről nem láttam be a falak mögé. Táblákra festett feliratok jelezték; "MAGÁNTERÜLET!" Hatalmas kétszárnyú vasajtó nyílt meg előttünk nyikorogva, mikor megálltunk a terepjáróval. Egy kamion is átfért volna a bejáraton. Két fegyveres férfi lépett ki. Kalapot viseltek és bizalmatlanul méregetni kezdtek minket. Aztán az egyikük arca hirtelen felderült.

- Zoe! Mi ez a hacuka? Alig ismertem rád! - szólt vigyorogva a fickó a lány véres apácaruháját nézegetve.

- Hello Joe! Hosszú történet. Ő itt a társam, Jessica. Együtt szöktünk meg. Bemehetünk? Rohadtul szomjasak vagyunk - válaszolta a fiatal lány.

- Neked tényleg megártott a sivatagi nap, Zoe! Idehoztál egy idegent? Pont most? Hiszen tudod, hogy ma este lesz... Az Esemény!

- Neked ehhez semmi közöd! Majd a Tanító dönt a sorsáról - csattant fel a lány.

- Hát rendben. Parkolj le odabent és igyatok valamit, de előtte öltözzetek át. Beszélek a Tanítóval. Nem fog örülni, hogy pont most zavarják.

Miután áthaladtunk a kapun, sok kis földszintes faházat láttam. A terület közepén pár nagyobb főépület. Az egyik talán valami templom lehetett, de kereszt nem volt rajta. Miután megálltunk az autóval egy parkolónak kialakított területen, Zoe az egyik kis faházba invitált.

- Gyere! Ez az én kecóm! Rajtam kívül csak Klara lakik itt, de ő már... Meghalt - motyogta a lány.

Úgy gondoltam, jobb ha nem firtatom, hogyan halt meg Klara. A ház kicsi volt, de volt benne fürdőszoba és hűtő. Ittunk pár palack vizet, letusoltunk és átöltöztünk.

- Ez a ruha... Annyira hippi! - szóltam kedvetlenül, miközben a tükörben nézegettem magam és a fejkendőt igazgattam a homlokomon.

- Na és?

- Ezerkilencszáznyolcvanat írunk. A hippimozgalomnak már rég vége van - mondtam halkan.

- Nem egészen - szólt Zoe. - Jut eszembe... Kérsz füvet?

Az egyik fiókból egy dobozt vett elő és kipakolta az asztalra a tartalmát. Csavart pár cigit és engem is megkínált. A mai napig sem tudom, hogy miért fogadtam el, hiszen soha nem dohányoztam. Leültünk az asztalhoz egymással szemben és rágyújtottunk.

- Rosszul csinálod! - szólt rám a lány. - Figyelj! Beleszívsz. Leszívod tüdőre és bent tartod, ameddig bírod!

Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondta, de az első pár percben a köhögésen kívül nem történt semmi különös. Aztán rossz érzések törtek rám. Mi ez a hely? - gondoltam magamban. Mit keresek én itt? Ez a lány egy gyilkos! Vajon mit gondol most rólam? Biztosan röhög magában, hogy bedrogozott egy ilyen naív nőt, mint én. Mi lesz ezek után? Meg fognak ölni? Kik ezek? Olivia nővér jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy hason csúszva mászik ki a benzinkút ajtaján és kinyújtja a kezét.

"Zoe! Add vissza a beleimet!"

Sikoltani akartam, de nem tudtam. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Úgy éreztem a szívverésem felgyorsul és meg fogok halni. A szemben ülő lányra néztem, aki gúnyosan vigyorgott.

- Ütős anyag, ugye bébi? - szólalt meg.

Nem tudtam válaszolni. Lehunytam a szemem és forgott velem minden, aztán a világűrt láttam. Csillagokat, csillaghalmazokat, galaxisokat. A világegyetemet. Hirtelen szédítő sebességgel zuhanni kezdtem, át az Univerzumon. Nem tudom meddig tartott ez az állapot. Arra ébredtem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Joe volt az, az egyik kapuőr.

- Jessica, a Tanító beszélni akar veled.

Zoe és Joe segítségével jutottam el az egyik kunyhóig. Két oldalról támogattak, mint egy részeget. Leültettek az asztalhoz és magamra hagytak. Kis idő múlva egy öltönyös, szakállas férfi foglalt helyet velem szemben. Talán ötvenes lehetett. Egy ideig némán méregetett, aztán megszólalt.

- A Tanító vagyok. Te nyilván Jessica vagy. Mondd csak lányom, hiszel Istenben?

Meglepődtem a kérdésen. Hiszek-e Istenben? - gondoltam magamban. Melyikben? Istenek tömege létezik az emberek fejében. Más-más Istenben hisznek a zsidók, a muszlimok, a keresztények, a buddhisták. Ha létezik is valamelyik, jó nagy szemétláda lehet. Milyen Isten az, amely engedte, hogy gyerekek haljanak éhen? Hogy nőket égessenek meg boszorkányság vádjával az inkvizíció idején? Hogy a keresztes háborúk idején tömegeket mészároljanak le?

- Hiszem, hogy van valami, ami mindannyiunknál nagyobb - válaszoltam óvatosan.

- Nagyon jó! - mondta a Tanító. - Hiszel a mennyben és a pokolban?

- Nem, nem hiszek - szóltam pár pillanat gondolkodás után. - Odafent a világűr van, a föld alatt pedig olvadt láva.

- Értem. Mit gondolsz a lélek halhatatlanságáról? Mi történik a tudatunkkal a halál után? Megszűnik létezni, vagy tovább él valamilyen formában?

A Tanító alaposan feladta a leckét ezzel a kérdéssel. Igazából ezen már sokat gondolkodtam. Először is meg kéne határozni a tudat fogalmát. Nekünk, embereknek van tudatunk, legalábbis úgy gondoljuk. Amíg a szüleimmel laktam, volt egy máltai kutyusunk, Lucy. Úgy tudom, még mindig él, ő a család kedvence. Neki vajon van tudata? Nyilván van, hiszen okos és tud szeretni. Tehát az állatoknak is van lelkük. A szarvasnak és a medvének is a vadonban. Mi van a rovarokkal, akik milliárdszor többen vannak ezen a bolygón, mint mi, emberek? Egyes rovarfajok termeszvárat és darázsfészket építenek. Nem lehet azt mondani, hogy nekik nincs eszük, vagy tudatuk, hiszen egyfajta társadalmi hiearchiában élnek. Hány élőlény pusztult el a Földön az idők kezdete óta? Milliárdszor milliárd? Mi történt a lelkükkel? Itt bolyonganak köztünk, számunkra láthatatlan módon? Szúnyoglelkek, egérlelkek és ganétúró bogárlelkek milliárdszám? Nem. Még a gondolat is teljesen abszurd, de úgy gondoltam, ezt a véleményemet nem osztom meg a Tanítóval.

- Úgy gondolom folytatjuk. A lelkünk tovább él a halál után - mondtam csendesen.

A Tanító picit közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett.

- Jól figyelj Jessica! Most egy fontos dolgot fogok kérdezni. Mit gondolsz a világ keletkezéséről? Nem csupán a Föld nevű bolygóra gondolok, hanem magára az Univerzumra.

Nem tudtam hová akar kilyukadni a szakállas férfi. Azt akarja tőlem hallani, hogy a világot Isten teremtette? "Lőn világosság"? Tegyük fel, hogy így volt. Isten teremtette az Univerzumot. Mi volt előtte? Semmi más, csak Isten? Istent ki teremtette? Örök időktől fogva létezik? Ha ez igaz lenne, akkor könnyen állíthatnánk azt is, hogy a világegyetem is örök időktől fogva létezik. Mi a különbség? Esetleg az, hogy az utóbbi verzióból hiányzik a hülyeség Istenről és a teremtésről. Nem tudtam mit mondjak. Ha rosszul válaszolok, lehet, hogy meg fognak ölni. Semmi kétség, ez itt valami vallási szekta és ez itt a vezetőjük. Nem tudom, hogy ők miben hisznek. Nem tudom mit akar tőlem hallani a Tanító. Végül úgy gondoltam nincs értelme hazudnom, hiszen véleményt mindenki alkothat. Legalábbis a civilizált társadalmakban.

- Van egy elmélet az ősrobbanásról. Az anyag, a tér, az idő, egy kiterjedés nélküli pontból indult ki és azóta folyamatosan tágul a Világegyetem. Minden távolodik mindentől, mintha egy lufit fújnánk fel. Én ebben hiszek - válaszoltam halkan és feszülten néztem, hogy a szavaim milyen reakciót váltanak ki a férfiból.

- Helyes! - válaszolta a Tanító mosolyogva. - Szerinted az ősrobbanást ki hozta létre, Jessica?

- Isten? - kérdeztem vissza bizonytalanul.

- Mi úgy nevezzük: az Alkotó.

- Ezt... Honnan tudja ilyen biztosan?

- Szokott hozzám szólni az Alkotó. Szoktam vele beszélgetni. Kiválasztott vagyok! - szólt a férfi és valami őrült csillogást véltem felfedezni a szemeiben.

Semmi kétség, ez az ember itt velem szemben nem normális - gondoltam magamban. Prófétának hiszi magát. Olyannak, mint kétezer évvel ezelőtt Jézus is volt. Pedig szegény Jézus csak egy ács volt. Rajta kívül több száz hasonló próféta létezett abban az időben és Ő is csak azután lett valamiért híres, miután halálra kínozták.

- Tudod Jessica, amit az Univerzum tágulásáról mondtál sajnos nagyon is igaz. Azért mondom, hogy "sajnos", mert a mi világunknak holnap hajnalban vége. Minden elpusztul. Az emberek, a Föld, a Nap, a Hold, minden elemi részecskékre fog szétesni.

- Ezt az Alkotó mondta? De miért hullik szét minden? - kérdeztem.

- Nem csak a galaxisok távolodnak egymástól, Jessica. Nem csak a napok távolodnak a napoktól. Maguk az elemi részecskék is távolodnak egymástól. Atomok távolodnak az atomoktól. Elektronok távolodnak a protonoktól. Most, ebben a pillanatban is. Lent, a földkéreg alatt, a magmában. A Nap belsejében. A testünkben. Számunkra ez észrevehetetlen, de minden tágul, az atomokat összetartó erő pedig csökken. Addig tart ez a folyamat, míg végül minden porrá omlik.

- Ez holnap hajnalban fog bekövetkezni?

- Igen - válaszolta a Tanító.

- De ha felnézünk a csillagos égre, azt látjuk, hogy még minden égitest egyben van.

- Ne áltasd magad Jessica! A legközelebbi naprendszer az Alfa Centauri négy fényév távolságban van. Mikor ránézel a csillagra, a négy évvel ezelőtti állapotát látod, mert négy év alatt ér ide a fénye. Olyan ez, mint egy időutazás. Úgy tűnik nincs gond a csillaggal, de könnyen lehet, hogy valójában már megsemmisült. A távolabbi csillagrendszerekkel még rosszabb a helyzet, ha érted mire gondolok....

- Értem. Tehát holnap reggel mindannyian meghalunk? - kérdeztem.

- Nem. Nem egészen. Az Alkotó mindenhol ott van, de nem érint meg mindenkit, csak azt, aki hisz benne. Mi hiszünk és... Megmenekülünk! Egy olyan helyre megyünk, ami lényegesen közelebb van az Univerzum középpontjához. Ahol még van összetartó erő az elemi részecskék között és lesz is. Sok ezer évig...

- Értem - válaszoltam és egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ez az ember őrült. Legjobb lenne minél előbb véget vetni ennek a beszélgetésnek és elhúzni innen.

- Készen állsz arra, hogy csatlakozz hozzánk?

Nem feleltem, csak bólintottam. A Tanító rám mosolygott és magamra hagyott. Feláltam a székről és én is elhagytam a faházat. Miközben Zoe kunyhója felé tartottam, azon agyaltam, hogy lehetne megszökni erről a helyről, de esélytelennek ítéltem meg a helyzetemet. Mindenhol magas betonfalak, a tetejükön szögesdróttal. A kapuban fegyveres őrök, másik bejáratot pedig nem láttam. A terület hátsó részében megművelt földeket véltem felfedezni. Nem tudtam megállapítani mit termelnek, túl messze volt.

- Gyere, eszünk valamit, aztán indulunk! Hamarosan kezdetét veszi az Esemény! - mondta Zoe, mikor beléptem a faház ajtaján.

- Hús nincs? - kérdeztem vacsora közben.

- Hús? Hogy képzeled? Azt tiltja a vallásunk!

Vallás. Először hallottam ezt a kifejezést, mióta megérkeztünk a faluba. Már bizonyos voltam benne, hogy ez egy vallási szekta. Miféle vallás lehet? A lehetőségek tárháza végtelen, faggatózni pedig nem mertem.

- Zoe. Mi az az Esemény?

- Távozunk erről a bolygóról, mielőtt teljesen megsemmisülne! - válaszolta a lány.

Ettől a választól féltem a legjobban. A kezem remegni kezdett, majdnem elejtettem a kanalat. Sietve fejeztem be az étkezést és hirtelen ötlettől vezérelve elhagytam a házat. A kapu felé indultam, ahol a fegyveres őrök unatkoztak.

- Hová ilyen sietve? - kérdezte Joe.

- Nyissátok ki a kaput! El akarok innen menni! - válaszoltam idegesen.

A két kapuőr nevetni kezdett. A hasukat fogták a röhögéstől. Mikor egyikük végül megszólalt, nem nekem címezte a mondatot.

- Zoe! Vidd innen a lányt! Szerintem megártott neki a nap. Induljatok a templomba. Nemsokára mi is megyünk!

Zoe pont akkor ért oda, megfogta a karom és nem engedte el. A kereszt nélküli templom felé indultunk, ami a falu közepén állt. Ez is fából épült. Mikor beléptünk az ajtón, csak egy széles lépcsőt láttam, ami a talajszint alá vezetett. Lentről zenét és énekszót hallottam. Elindultunk lefelé és egy tágas, kör alakú helyiségbe jutottunk. Középen egy színpad, az ívelt falak mentén pedig pár száz fős nézőtér. Ezeket már nagyrészt megtöltötték a hívek, akik önfeledten énekeltek és tapsoltak egy ritmikus zenére, aminek üteme talán az emberi szív dobogására hasonlított. Én és Zoe leültünk a bejárattól nem messze a hátsó sorokban. Az ajtó felé néztem. A bejárat mellett ott állt Joe és a mexikói haverja, puskával a kézben, mint a fegyőrök. Nagyon nem tetszett ez a dolog. A helyiség mennyezete felé néztem és kupolás boltívet láttam. Talán nyolc méterrel lehettünk a talajszint alatt.

Mikor a zenét kikapcsolták és az ajtóban megjelent a Tanító, a hívők hangos sikítással üdvözölték. A szakállas férfi végigment a széksorok között. Elhaladt pár ember mellett. Ők mintha görcsrohamot kaptak volna. Testük rángatózott és vonaglott. Egyesek arca eltorzult. A Tanító megállt a kör alakú színpad közepén és a hallgatóságra mosolygott. Mikor megszólalt, egy mikrofonba beszélt. Hangját visszaverték a homorú falak.

- Eljött hát ez a perc is, barátaim! Ma este találkozunk az Alkotóval! Itthagyjuk ezt az árnyékvilágot és olyan helyre megyünk, ahol az örök üdvösség lesz az osztályrészünk! Mert ne feledjétek, kiválasztottak vagytok! Önként vállaltátok a feltétlen hitet, hiszen nem kényszerített titeket senki!

Lopva az ajtó felé néztem, a fegyveres őrökre pillantottam és hümmögve néztem tovább az előadást. Zoe már nem is figyelt rám. Arckifejezése üdvözült tudatállapotot tükrözött. Olyan volt, mint a kolostorban azokon a régi festményeken azok az emberek, akik előtt megjelent a szentlélek.

- Ők... - és a Tanító mutatóujjával jelentőségteljesen a mennyezet irányába mutatott. - Mert ők, akik odafent hamis Istenek hamis prófétáihoz imádkoznak, pusztán félelemből, mert félnek a pokol tüzétől! Kérdem én! Mit imádnak ők? Egy keresztet! Egy középkori kínzóeszközt, amivel sok ezer embert kínoztak halálra! Mi ez, ha nem szadizmus, vagy mazochizmus? "Igyátok a bort, mert az az én vérem! Egyétek a kenyeret, mert az az én testem!" Kérdem én! Mi ez ha nem kannibalizmus? - harsogta a férfi.

Szavai nyomán több emberre is epilepsziás roham tört rá és a székükből kiesve habzó szájjal rángatóztak a padlón. Mások felálltak és csimpánzok módjára, rikoltozva rohangáltak körbe a teremben, látszólag teljesen elveszítve a józan eszüket. Arra gondoltam, ez a darwini evolúció ellentétes oldala, mikor emberekből lesznek a majmok. Végignéztem a hallgatóságon. Mindenki üdvözült arckifejezéssel nevetett, tapsolt, vagy üvöltözött. Áhítattal itták a Tanító minden szavát.

- Vannak, akik megtagadják a vérátömlesztést, mert tiltja az istenük! Vannak, akik felrobbantják magukat és sok embert ölnek meg, mert ezt parancsolja az istenük! Kérdem én! Milyen istenek ezek? Úgy gondoljátok, hogy gyilkos istenek? Nem, barátaim! Én inkább úgy fogalmaznék: hamis istenek! Mert ezek az istenek valójában nem léteznek! Akik hozzájuk imádkoznak, azokat megvezették! Csak mi! Csak mi tudjuk, hogy egy Isten létezik! Csak az Alkotó által nyerhetünk örök üdvösséget! Csak az Alkotó vezethet el minket az örökkévalóság multiverzumába!

Ekkor eufórikus érzés tört rám. Lelkem mintha felszabadult volna és nevetni kezdtem. Mi történik velem? - gondoltam magamban a tudatomnak azzal a részével, amiben még létezett a realitás szikrája. Megint bedrogoztak? A kajában volt valami? Kizárt. Aztán hirtelen rájöttem. Gáz! Gázt fújtak be a nézőtérre! A közönség visítozott és őrjöngött. Többen felállva tapsoltak és éltették a Tanítót. Mások rikácsolva rohangáltak körbe-körbe a színpad körül, vagy a padlón fetrengtek és nevettek. Mivel mindenki saját magával és a Tanítóval volt elfoglalva, úgy gondoltam, talán nem veszi észre senki, ha leveszem a homlokomról a fejkendőmet és eltakarom vele az orromat és a számat. A textildarabot szorosan az arcomra szorítottam és előrehajoltam a székben, remélve, hogy nem keltek feltűnést a kirívó viselkedésemmel.

- Eljött az idő! Vár ránk a Messier galaxis! Vár ránk egy jobb világ! Egy boldogabb világ! Az üdvösség! Az örökkévalóság! - hallottam a Tanító hangját. - Gyertek! Igyátok meg ezt az italt és miénk lesz a mennyek országa!

Ahogy megemeltem a fejem, és próbáltam körbenézni a teremben, azt láttam, hogy a hívek a székeken ugrálva, egymást tiporva rohantak a színpad felé. Zoe már nem volt sehol. Az őrök eldobták a fegyvereket és a Tanító felé mentek, aki injekciós ampullához hasonlító üvegcséket osztogatott az embereknek. Akik megitták a fiolák tartalmát, fél perc múlva holtan estek össze. A szemükből és minden testnyílásukból vér szivárgott. Kis idő elteltével egy egész hullahegy gyűlt össze a színpad körül. Próbáltam meglapulni a széksorok között, de közben valami morbid kíváncsiság arra késztetett, hogy nézzem mi történik. A Tanító volt az utolsó. Mikor már csak egyedül Ő volt talpon a teremben, fogott egy ampullát és letörte a tetejét. Vihogva itta meg az átlátszó folyadékot. Felfelé nézett. Két kezét a mennyezet felé nyújtotta és felkiáltott.

- Alkotó! Köszönöm!

Láttam a végső percet. Szájából és orrából hirtelen ömleni kezdett a vér. Füléből és a szeméből szintén vér kezdett szivárogni. Hirtelen a nadrágja is átázott, aztán holtan esett össze. Kifejezéstelen, véres szemekkel bámult felém. Már senki nem mozdult a helyiségben rajtam kívül. A rögtönzött maszkomat az arcomra szorítva kúsztam Joe eldobott fegyvere felé. A kezembe vettem és próbáltam eljutni az ajtóig. El kellett dobnom a maszkot, mikor megcéloztam az összeláncolt ajtószárnyakat. Próbáltam visszatartani a lélegzetem. Háromszor kellett lőnöm a sörétes puskával, mire a lakat megadta magát és szétpattant. Felmentem a lépcsőn, elhagytam a templom épületét és beleszagoltam az esti friss levegőbe. Teljesen néptelen volt a falu. A parkoló felé indultam és megkerestem Olivia nővér terepjáróját. Benne volt a kulcs. Az egykor mogyoróbarna kárpitot és az üléseket most vér szennyezte. A kormány is Zoe véres ujjlenyomataival volt tele, de a motor azonnal beröffent. Kinyitottam a súlyos ajtószárnyakat a kapunál és visszaültem a kocsiba. Teljes gázt adtam és elhagytam a falut. Eszement sebességgel száguldottam a negyvenhetes főút irányába.

Nem. Nem volt igaza a Tanítónak. Nem lett vége a világnak másnap reggel. Nem hullottunk elemi részecskékre, nem omlottunk porrá. Pár hónappal később, mikor a városban sétáltam, két nővért pillantottam meg az utca szélén. Ők apácaruhában voltak és adományokat gyűjtöttek valami templom felújítására. Mikor megálltam előttük tűsarkúban és miniben, mindkettejük arcán megbotránkozott kifejezést láttam. Letéptem a nyakamról a láncot, amelyen egy kereszt lógott és bedobtam az összegyűjtött pénz közé a dobozba. Tovább indultam az utcán. Elképedt arckifejezéssel bámultak utánam.