A döntés joga

 Nem is tudom, hogy kezdjem a történetet, barátaim... Azt hiszem 1994 május tizedike örökre beleégett az emlékezetembe. Két embert is láttam meghalni aznap és kettejük közül az egyik a legjobb barátom volt. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Lehet, hogy nem közvetlenül én okoztam George halálát, de azt hiszem nagyon is közöm volt hozzá. Vagy talán csak ez volt a sorsa. Ez volt a sorsunk. Talán a szabad akarat tényleg csak illúzió számunkra.

Azt kérditek, milyen ember volt John Wayne Gacy? Sokat tudnék mesélni róla. Olyan sokat, hogy az egy külön történet lenne. Napi szinten találkoztam vele éveken keresztül. A gyilkos bohóc - sokan csak így emlegették. Sok embernek egy jelmezbe bújt szörnyeteg jut eszébe a neve hallatán és valóban az volt. Egy pszichopata sorozatgyilkos a rosszabbik fajtából. Börtönőr voltam abban az időben. Az elítéltekkel tilos volt a társalgás, de Gacy esete számomra más volt. Nem tudtam megállni. Szinte minden nap váltottam vele pár mondatot, néha többet is. Olyan volt ez, mint egy morbid kíváncsiság. Mint mikor az ember megnézi a saját ürülékét a vécécsészében. Jól tudja mire számíthat, mégis vet rá egy pillantást, mert nem tud ellenállni. Nem tudom, hogy valójában milyen ember volt John Wayne Gacy, csak annyit tudok mondani, hogy a börtönben töltött évei alatt nem mutatta jelét agressziónak. A szókincse és a viselkedése átlagon felüli intelligenciát engedett sejtetni, unalmában pedig leginkább rajzolt, vagy festett. Persze csak bohócokat. Ezek a festmények nem voltak remekművek, később mégis vagyonokat fizettek értük a gyűjtők és azok az emberek, akik nagy befektetést láttak a dologban. Összességében egy átlagember benyomását keltette. Mielőtt az áldozatok családtagjai megköveznének, gyorsan hozzáteszem, hogy ez csak a szubjektív véleményem, amit a saját tapasztalataimból szűrtem le. Igazából mindannyian tudjuk, hogy ki volt ő valójában. A halálos ítéletet '94 május tizedikén hajtották rajta végre és többek között nekem jutott a feladat, hogy Gacyt az utolsó útjára kísérjem. Úgy gondolom szerencséje volt. A méreginjekció a leghumánusabb módja a kivégzésnek, de ő ezt nem értékelte eléggé. Élni kívánt az utolsó szó jogával. "Csókoljátok meg a seggem!" - ezt a mondatot intézte a jelenlévők felé, mielőtt belepumpálták a vénáiba a halálos mérget.

A Forráspont nevű csehóban iszogattam aznap este George Taylor barátommal, szokás szerint. George abban az időben pont válófélben volt és általában nekem öntötte ki a lelkét, hiszen a legjobb barátok voltunk. A válás külön sztorit érdemelne, de nem szokásom mások szennyesét kiteregetni, szóval elég annyi, hogy válófélben volt és eléggé ki volt bukva. Ugyanazt a fekete dzsekit viselte, mint előző este. Ugyanolyan színű pólót és világoskék farmernadrágot. Már túl voltunk a harmadik sörön és éppen billiárdoztunk, mikor a pultos felhangosította a tévét. John Wayne Gacy kivégzéséről beszéltek a híradóban. A kocsmában minden vendég abbahagyta a beszélgetést és a televíziót nézte mindenki. A tudósítás nem volt hosszú, lényegében csak a tényeket közölték, amit az emberek elégedett hümmögéssel vettek tudomásul.

- Szegény ördög - dünnyögtem én is magamban. Igazából csak magamnak szántam ezt a megjegyzést, de George meghallotta.

- Daniel! Hogy mondhatod azt, hogy "szegény"? - kérdezte egy kis idő után.

- Ott voltam ma a kivégzésén.

- Tessék? Te ott voltál, mikor megkapta a méreginjekciót?

- Nos, igen. Tudod hol dolgozom. Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy sajnálom a fickót, vagy ilyesmi, csak... Lehet, hogy nem is tehet erről az egészről. Tudod hogy van ez. Alkoholista apa, rossz környezet. Rossz gének, hibás kromoszómák. Talán a körülmények szerencsétlen alakulása miatt történt minden - válaszoltam.

 - Azt állítod, hogy a felmenői miatt lett Gacyből sorozatgyilkos? Azért, mert az apja iszákos volt és rosszul bánt vele gyerekkorában? Azért ásott el hullákat a ház alatt? Ez elég abszurd feltételezés - szólt George.

- Azt állítom, hogy az apja is rossz géneket örökölt. Talán ő sem tehetett semmiről - mondtam.

- Gacy apja alkoholista volt. Ki mást lehetne ezért hibáztatni, ha nem őt? - kérdezte George.

- Nos, kedves barátom... Ok és okozat. Szerintem mindennek megvan a miértje. Tizenöt perce még billiárdoztunk. Emlékszel az utolsó játékra? A kezdő lökést követően pottyant a fekete nyolcas és ezzel én nyertem. Véleményed szerint melyik pillanatban dőlt el a játszma végeredménye?

- A kezdő lökésnél dőlt el a játszma végeredménye. Mikor meglökted a fehér golyót - szólt a társam pici gondolkodás után.

- Úgy van - helyeseltem. - Akkor most gondolkodjunk nagyobb méretekben. Szerinted melyik pillanatban dőlt el a világegyetem sorsa?

- Nem értem hová akarsz kilyukadni - mondta George Taylor.

- Például a csillagok születésére gondolok, vagy a Föld keletkezésére. A dinoszauruszok kihalására. Szerinted mikor dőlt el a dínók sorsa? Melyik volt az a pillanat?

- Hát... Talán mikor becsapódott az az óriási meteor a földgolyóba.

- Ugyan már George! Az az óriási meteor is érkezett valahonnan. Emlékszel mit mondtam? Ok és okozat. A meteor egy ok, de egyben okozat is, mert nyilván nem a szabad akaratából zuhant bele a Földbe annak idején. Egyszerűen csak a saját pályáján haladt. A bolygónk is a saját pályáján haladt. Törvényszerű és elkerülhetetlen volt az ütközés.

- Hé! Ti tényleg hisztek ebben a marhaságban? - kérdezte tőlünk a közeli asztalnál ülő vendég, aki egy hajléktalan alkoholista benyomását keltette.

- Miben? - kérdeztem vissza meglepődve.

- Abban, hogy a Föld gömbölyű! - szólt az öreg hobó és beleivott a sörébe.

- Ne figyelj rá! - mondtam a barátomnak. - Képzeld azt, hogy az univerzum egy óriási billiárdasztal. Az elemi részecskék a billiárdgolyók, a kezdő lökés pedig az ősrobbanás. A világ és az anyag tágulni kezd. Emberi agynak lehetetlen kiszámítani az atomok pályáját, de már a robbanás pillanatában eldőlt minden. Arra akarok kilyukadni, hogy már tizenhárom milliárd évvel ezelőtt eldőlt a dinoszauruszok sorsa. A mi sorsunk is, ugyanúgy, mint John Wayne Gacy sorsa.

- Mi élőlények vagyunk, nem billiárdgolyók. Organikus, szerves létformák. Van saját tudatunk és akaratunk. Ezt az egészen egyszerű tényt kihagytad a számításból - válaszolta vigyorogva a társam, miközben megitta a maradék italát.

- Jól tudom, mire célzol - válaszoltam. - Azt akarod mondani, hogy mi, emberek birtokában vagyunk a döntés képességének. Lényegében az egész életünk döntések sorozata. De mi van, ha a szabad akarat csupán illúzió? Talán nem is mi alakítjuk a sorsunkat. Talán előre le vannak osztva a lapok. Nézzünk például egy petesejtet. Közvetlenül a megtermékenyülés után. Teljes bizonyossággal kiszámítható, hogy osztódni fog. Előbb kétfelé, aztán négyfelé és így tovább.

- Amiről te beszélsz, az pusztán biológia - vágott vissza a társam. - Mi van a lélekkel és a szabad döntés lehetőségével?

- Lélek? Mit nevezünk léleknek? Az agyunk fizikai struktúráját? Az emberi agyban futó idegpályákat és a neuronokat? Tudod mit mondok neked, George? Az valójában fizika. Az emberi agy nem sokban különbözik egy processzortól. Lényegében egy hardver, ami képes lefuttatni egy programot. Úgy tudom tanultál informatikát. Emlékszel a "random" parancsra? Mit tanultunk a véletlenszám generátorokról? Valójában úgy állítja elő a számítógép a véletlenszerű számokat, hogy azok nem is véletlenszerűek. Előre vannak programozva. A gép képtelen véletlenszerű számokat létrehozni, csak bonyolult algoritmusok segítségével. Persze azok a számok se lesznek véletlenszerűek, de nekünk úgy tűnik. Illúzió. Nincsenek véletlenek és nincsenek szabad döntéseink. Az egész csak illúzió, barátom! - szóltam és én is megittam a maradék sörömet.

Kértünk még egy kört. Miközben az italunkat kortyolgattuk észrevettem, hogy George bambán bámul maga elé, mint aki belemerült a saját gondolataiba és lélekben valahol máshol jár. Tudtam, hogy depresszióssá vált a rendezetlen családi élete miatt, ezért úgy döntöttem, hogy nem feszegetem tovább a témát. Úgy gondoltam, hogy a legjobb lesz, ha pár percig nem szólok és magára hagyom őt a gondolataival.

- Azt gondolod, hogy az életünk egy bakelit lemez? Olyan, mint mikor valaki elindítja a lemezjátszót és az csak lejátssza a számokat? Vagy olyan, mint mikor valaki rácsap az enter gombra és lefut a számítógépen egy program? - szólalt meg végül.

- Igen George, azt gondolom.

- Tudod Daniel, a lemezen néha karcolások vannak és megugrik a tű. Egy programban is lehetnek bugok és előfordulhat, hogy lefagy egy alkalmazás, vagy hibásan fut le. Szerinted John Wayne Gacy élete bugos volt? Ezért változott szörnyeteggé?

- Szó sincs róla - válaszoltam. - Az univerzumban minden tökéletesen működik. Gacy ilyennek született. Egyszerűen ez volt a sorsa. Beteljesítette a sorsát és nem tehetett semmit ellene. Már évmilliárdokkal ezelőtt leosztották a lapjait. Emberi hasonlattal élve nevezhetjük ezt bugnak, de valójában ez a bug is a program része. Szóval azt akarom neked mondani... Ő csak a feladatát teljesítette - válaszoltam.

- Ennyi erővel azt is állíthatjuk, hogy minden bűnöző ártatlan! Hiszen ezt a sorsot osztotta nekik a gép! Épp te mondod ezt, aki egy börtönben dolgozol, Daniel? - vágott vissza a társam.

- Tudod George... Szükség van a börtönökre. Ez egyfajta visszatartó erő. Nem azért léteznek a börtönök, hogy a "bűnösöket" megbüntessük, hanem azért, hogy az "ártatlanokat" megvédjük. Persze a "bűnösök és ártatlanok" szavakat most nagyon nagy idézőjelekbe foglalva képzeld el. Úgy gondolom, hogy ezt egy szakember optimalizálásnak nevezné. A társadalom próbálja jobbá tenni a polgárok életét. Még akkor is, ha jól tudjuk, hogy soha nem lesz tökéletes ez a rendszer. Ne hidd, hogy bármi is szabad akaratunkból történik. Minden terv szerint zajlik. A sikereink, a hibáink, a tévedéseink. Az öröm, a bánat. Mikor találkozunk életünk nagy szerelmével egy vonaton és másfél év múlva összeházasodunk, azt gondoljuk; "Micsoda véletlen!" Pedig nem. Igazából ez elkerülhetetlen volt. Nincsenek véletlenek. A döntés képessége pedig csupán illúzió.

- Hmm... Mit tanultál az egyetemen? Elméleti fizikát?

- Többek között. De a kedvencem a filozófia volt.

- Na persze. Sejthettem volna - szólt George. - Miért lett belőled végül börtönőr?

- Hosszú történet. Talán csak ez volt a sorsom - válaszoltam mosolyogva.

- Kérdezek tőled valamit Daniel. Ha az elméleted igaz, ki volt az, aki a kezdet kezdetén meglökte a fehér golyót a nagy billiárdasztalon?

- Ha jól sejtem, most Istenre célzol - válaszoltam. - Tudod George, nem érdemes ebbe belemerülni, mert ez a kérdés visszafordul önmagába. Ha Istenben hiszel, akkor hiszel az Ördögben is. A Biblia szerint hinned kell benne, mert egyik a másik nélkül nem létezhet. Ha viszont pusztán arra célzol, hogy valamiféle Isten teremtette a világegyetemet, akkor én azt kérdezem: "Istent ki teremtette?" Ha erre az a válasz, hogy Isten örök időktől fogva létezik, arra én azt mondom: "Ha Isten örök időktől létezik, akkor miért ne létezhetne maga az univerzum is örök időktől fogva?" Ezért tartom értelmetlennek ezt a kérdést. Ha van rá magyarázat, a mi primitív hardverünk, amit emberi agynak nevezünk, ezt nem értheti meg. Ugyanúgy nem érthetjük, mint a végtelen, vagy a véges világegyetemet. Hogyan lehet valami végtelen? Valahol biztosan vége szakad. Ha viszont vége van valahol, akkor azon túl mi van? Semmi? Se tér, se idő, se anyag? Mi három dimenzióban és időben gondolkozunk. Ami ez fölött van, azt egyszerűen nem értjük. Az emberi elmének vannak korlátai, barátom.

Együtt távoztunk aznap este a Forráspont nevű csehóból. Úgy döntöttünk, kiszellőztetjük a fejünket, ezért gyalog mentünk hazáig. Villámok hasították át a fekete égboltot és feltámadt a szél, miközben az utcán gyalogoltunk. Mivel George Taylor a közvetlen szomszédom volt, együtt mentünk fel a lifttel és a lakása ajtajában búcsúztunk el egymástól. Akkor már Julia, a felesége nem lakott vele. Tudtam, hogy üres lakásra érkezik haza, akárcsak én. Ismerős szituáció. Mikor belépek az ajtón, lámpát kell gyújtanom, mert nem vár senki, csak a mosatlan edények a mosogatóban, mosásra váró szennyes és rendetlenség. Általában ez a kép fogadja azokat a férfiakat, akik egyedül élnek.

- Viszlát Daniel! - ennyit mondott csak, mikor kezet nyújtott.

Ekkor még nem gondoltam semmi rosszra. Készítettem pár melegszendvicset és megvacsoráztam. Azt gondoltam magamban, hogy reggel zuhanyzok majd le. Az amerikaiak túlnyomó többsége ezt a szokást követi. Miért lennék pont én a kivétel? Az az igazság, hogy lusta voltam, vagy egyszerűen csak fáradt. Hamar elaludtam aznap este, de aztán éjfél előtt megszólalt a telefon és  idegesen vettem fel a kagylót. Csak nem anyámmal történt valami? Nem, nem történt vele semmi. George hangját hallottam, mikor a fülemhez emeltem a kagylót.

- Én vagyok Daniel. Ne haragudj, hogy ilyen későn... Tudod, szöget ütött a fejembe, amit ma este mondtál.

- Istenem George! Nem beszélhetnénk meg ezt máskor? Mennyi az idő?

- Szerinted a sors akarata volt, hogy Julia elhagyott engem? - kérdezett vissza a barátom.

- Igen, nyilván az volt - válaszoltam, miközben az álmot próbáltam kitörölni a szememből. - De miért fontos ez most?

- Szerinted Julia el fog tőlem válni és én ez ellen nem tudok semmit tenni? - kérdezte.

- Nézd George... Szerintem igen, el fog tőled válni, hiszen te magad mondtad, hogy benyújtotta a válókeresetet, de megbeszélhetnénk ezt holnap is. Tudod, most aludni szeretnék.

- Nincs szabad akaratom? Nem dönthetek? Minden cselekedetünk meg van írva előre? Nincs választásunk? Egy program vagyok, ami lefut? Egy lemez vagyok ami lejár? - hallottam George szavait a kagylóból.

Ebben a pillanatban már rosszat sejtettem. Csak nem tervez valami hülyeséget? A hangja réveteg volt és ez nem tetszett nekem.

- Hé, várj csak! - kiáltottam a kagylóba. - Remélem nem fordult meg a fejedben semmi ostobaság! Várj egy pillanatot, mindjárt átmegyek!

Egy szál gatyában léptem ki a folyosóra és csengetni kezdtem a szomszédos lakás ajtaján, ahol George Taylor lakott. Előbb csengettem, aztán kopogtam. Végül már dörömböltem, de nem volt rá szükség. Az ajtó nyitva volt. Beléptem, de nem találtam őt odabent. Ahogy a nyitott terasz felé néztem... Jézus Krisztus! Megláttam őt a villámok kísérteties fényében. Az erkélyen állt a korlát tetején és felém nézett. Farmernadrágban, mezítelen felsőtesttel, fél kézzel kapaszkodva. Csapzott haja a homlokára ragadt, miközben az eső a hátát verte az erős szélben.

- Ne közelíts Daniel! Esküszöm, ha közelebb jössz, leugrom! - kiáltott rám, miközben egy villám hasította át az eget, dübörögve és mindent kísérteties fénybe borítva.

Megálltam az ajtónyílásban. Nem mertem kilépni az erkélyre.

- Nem lehetsz ilyen ostoba George! Mássz le onnan és beszéljük meg! - szóltam rá erélyesen, mint ahogy az engedetlen elítéltekhez szoktam szólni a börtönben.

- Igazad volt Daniel! Egy hatalmas bug az életem és nem tehetek ellene semmit! - próbálta túlkiabálni a menydörgést a társam.

- Az életben nincsenek bugok George! Azt hittem, ezt már tisztáztuk! - válaszoltam.

- Annál rosszabb! De be fogom bizonyítani, hogy tudok saját döntést hozni! Nem fogok elválni Juliától! A saját sorsomról én fogok dönteni és nem tudod ezt megakadályozni. Senki nem tudja megakadályozni. Még Isten sem! Van saját akaratom, Daniel! Van saját akaratom!

Fülsiketítő csattanással egy újabb villám hasította ketté az eget és George levetette magát a korlátról. Húsz emeletet zuhant. El akartam kapni, de esélyem sem volt. Ahogy lenéztem a teraszról, még láttam ahogy a teste tompa puffanással a kemény betonra csapódik. Vér keveredett az esővízzel, ami az utcai viágítás és a villámok kísérteties fényében feketének látszódott.

Végül igaza lett George-nak. Nem történt meg a válás. A felesége özvegy lett. Igaz, ezért nagy árat kellett fizetnie. Lehetne arról vitatkozni, hogy az öngyilkossága a saját döntése volt, vagy a sors keze. Szerintem az utóbbi. Nem hiszek a szabad akaratban. Joggal mondhatjátok, hogy csak fatalista vagyok. Vagy talán csak áltatom magamat ezzel a fatalista hülyeséggel és tényleg én okoztam a barátom halálát. Ha aznap este nem kezdek beszélni a jópofa elméletemről, talán még mindig élne. Vagy lehet, hogy John Wayne Gacy keze is benne volt a dologban? Jó lenne ezt hinni. Hiszen tisztán emlékszem arra, mit súgott a fülembe John, miközben a vesztőhelyre kísértem.

"- Az utolsó áldozatom még életben van, Daniel... Még életben van..."