A látogató

Megtörtént események alapján...

A látogató

1.rész

Andy, a kutyám eszméletlenül ugatott aznap este. Először nem tudtam mi lehet a baja, mert előtte már voltunk lent sétálni és elvégezte az ügyes-bajos dolgait. Aztán észrevettem, hogy egy pontra mered. A konyha falát bámulta és ugatott veszettül. Korábban is előfordult már ilyen, ha néhanapján fúrták a falat a szomszédban, vagy poloskát vett észre, ami számára elérhetetlen magasságban volt. Ha néha elkapott egy poloskát, azt kinyírta. Persze nem harapott bele, mert ezek a jószágok iszonyú büdösek tudnak lenni, hanem a mancsával és a körmével végzett vele.

Aznap este nem poloska mászott a falon. Valami fekete állat. Mikor először megláttam, azt gondoltam, ez egy miniatűr denevér, de ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy nem sok köze lehet az emlősökhöz. Inkább ez is egy rovarra hasonlított. Zömök törzs, hosszú és vékony csápok a homlokán. Izmos hátsó lábak, amik aránytalanul hosszúnak tűntek. Három centiméter hosszú az állat, ha a csápjait nem számoljuk bele. Akár egy lótetű, vagy egy tücsök, de ennek csak két végtagja volt és kopogott, vagy kattogott, miközben a falon araszolt centiméterről centiméterre. Azt gondoltam, ez undorító. Nem szerettem volna, ha éjszaka rámmászik a kis dög, ezért azt tettem, amit bárki más tett volna az én helyemben. Fogtam a papucsom és rácsaptam. Leesett a padlóra, de nem pusztult el. Kattogva és zörögve továbbmászott a nappali irányába. Andy megőrült, de igazából nem mert a közelébe menni, csak távolról ugatta. Rácsaptam a papuccsal még egyet...és még egyet...és még egyet. Még mindig mászott és kattogott. Úgy tűnt, a kis szemétláda egészségesebb, mint valaha. Kiszaladtam a kamrába, leemeltem a polcról egy palack rovarirtó spray-t és közvetlen közelről ráfújtam az egészet. A lény az oldalára dőlt, valami magzat pózt vett fel. A lábait maga alá húzta és többé nem mozdult. Azonnal szellőztetnem kellett a lakást, de nem bántam. Fogtam egy ceruzát és óvatosan egy papírlapra löktem az elpusztult állatot. Nem, ez nem tücsök. Lefényképeztem, mielőtt lehúztam volna a vécén. A papírlapot és a ceruzát is kidobtam.

Nem aludtam nyugodtan aznap éjjel. Nem üldöztek óriási rovarok álmomban. Csak forgolódtam. Reggel fáradtabban ébredtem, mint valaha. A kávé és a cigaretta közben ismét eszembe jutott a tegnap esti hívatlan vendég. A kezembe vettem a telefonom és újra megnéztem a fotót. Fura. Mi lehetett ez? Hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a facebookot és kiposztoltam a képet az idővonalamra. "Ez miféle lény? Tudja valaki? A konyhában volt." - írtam a fotó mellé a szöveget. Pár ismerősöm reagált a posztra. Legtöbben csak csodálkoztak. Pár ember azt állította, hogy ez egy tücsök. Volt, aki viccesen megjegyezte, hogy ez egy UFO. "Mindegy! Már nem él!" - válaszoltam. Letettem a telefont és egy időre elfeledkeztem a látogatóról. Lefoglaltak a napi teendők. 

Este érkeztek az első fenyegetések. Kiderült, hogy több állatvédő csoporthoz is eljutott a fényképem, továbbá valami UFO-hívő csoporthoz is. Sok ember állatkínzónak és gyilkosnak nevezett, több életveszélyes fenyegetést is kaptam, a laposföld hívő UFO-csoportból pedig azt írta valaki, hogy engem ki kéne lőni a világűrbe, mert megöltem egy földönkívüli lényt. Kutathattak a korábbi bejegyzéseim között is, mert másnap reggel azzal vádoltak meg a közösségi oldalon, hogy én vírustagadó és "megélhetési oltott" vagyok. Töröltem a bejegyzésemet a rovarról, de már késő volt. Sok ember lementette a képet és elkezdtek youtube videókat és egyéb tartalmakat gyártani a témáról - és persze rólam. Két hét múlva a beleegyezésem nélkül bekerültem az esti híradóba. Rossz fényben tüntettek fel.

Egy hónappal később vandálok festékszóró spray-vel összefirkálták a házam falát kívülről, továbbá a bejárati ajtót. A legtöbb felirat arról szólt, hogy állatkínzó, ufógyilkos, vírustagadó vagyok és meg fognak ölni. Akkor már egy ideje nem jártam ki a házból. A bevásárlásokat és a számláimat a gyerekeim intézték. Andy kutyust is elvitte a kisebbik fiam, mert nem éreztem magam biztonságban, miután az egyik járókelő sétáltatás közben nekem esett. Az ablakokra rácsokat szereltettem, a bejárati ajtót kicseréltettem.

Szeptember végén a zaklatóim aláírásgyűjtésbe kezdtek. A közösségi médiában is és az utcán is rengeteg állatvédő aktivista tevékenykedett. Az akció nem titkolt célja népszavazás kezdeményezése volt, valami törvénymódosítást szerettek volna az állatkínzók miatt eszközölni. Engem az egész nem nagyon érdekelt. Közben több bírósági eljárást is folytattak ellenem. Ezeken a tárgyalásokon csak az ügyvédem jelent meg. Igazából vele se beszéltem sokat, de nem is biztatott. Pár hónap múlva lezajlott az érvényes népszavazás. Aznap este felkeresett személyesen Smith.

- Asszonyom, rendkívül fontos lenne, hogy személyesen is jelen legyen az ítélethozatalnál - mondta az ügyvéd, miközben a kávéját szürcsölgette.

- Miért kéne ott lennem? Hiszen ezért fizetem magát, Smith! Mondtam már magának, hogy nem érdekel ez az egész! Ez egy koncepciós eljárás! - szóltam.

- Pont erről van szó, asszonyom. Mint tudja, a népszavazás érvényes volt és hamarosan életbe lépnek a törvénymódosítások. Attól tartok, hogy a bírák magával akarnak majd példát statuálni.

- Példát statuálni? Mégis mit akarnak ezek? Börtönbe akarnak zárni? Elkobozzák a vagyonom? Nyilvánosan megköveznek, vagy megkorbácsolnak? Az űrbe talán mégsem fognak kilőni! - szóltam felháborodottan.

- Ööö... Nos... Az az igazság, hogy pont ezt akarják - mondta az ügyvéd kelletlenül. - Ki akarják önt lőni az űrbe.

- Dehát ezt nem tehetik!

- Ha életbe lép az új törvény, attól tartok, hogy nagyon is megtehetik - szólt Smith. - Hiszen pont erre ment ki a játék. Ezért volt a népszavazás a törvénymódosításról. Mióta nem néz tévét?

- Azóta nem követem figyelemmel a médiát, mióta először szerepeltem a híradóban - válaszoltam elcsukló hangon. - Mégis, hová akarnak száműzni? A Marsra, vagy a Holdra?

- Nos, ööö... Nem. A kilövés után az űrhajó Föld körüli pályára áll majd.

- Na de meddig? Meddig kell Föld körüli pályán keringenem? - csattantam fel.

- Örökké - válaszolta az ügyvéd. - Vagyis... Ööö... Egészen addig, amíg a készletei, vagy a levegője el nem fogy. Ha szerencséje van, kihúzhatja pár hétig is. Tudja, hogy a törvényeink nem teszik lehetővé a halálbüntetést és ez nem is szó szoros értelemben vett kivégzés, hiszen csak az űrhajót indítják el. Nagyon sajnálom asszonyom, de az állatvédők a liberálisokkal karöltve hatalmas kampányt folytattak, hogy áttolják ezt a törvénymódosítást.

- Az ég szerelmére! Hiszen csak egy bogarat öltem meg! Egy férget! Érti?

- Igen asszonyom, de attól tartok, hogy az állatvédők és az általuk felhergelt közvélemény számára nem ilyen egyszerű ez a helyzet. Most mennem kell. Azt javaslom, ne hagyja el a lakást, Mrs. Henggeler - szólt Smith, aztán suttogva hozzátette még: - Figyelik az épületet!

Az ítéletet három hónappal később mondta ki a bíróság. Újabb három hónapot kellett várni az ítélet végrehajtásáig. Az utolsó napon, a szűk cellámban várakozva úgy gondoltam, hogy még egyszer utoljára bekapcsolom a telefont és megnézem mi újság a nagyvilágban. Úgy láttam, hogy semmi jó. Afganisztánban lövöldöznek és itt van egy videó. Emberek tömegei próbálnak felkapaszkodni egy hatalmas utasszállító repülőgépre a kabuli reptéren, de a gép elindul. A futóművekre és a szárnyakra potyautasok kapaszkodnak. A gép felszáll és több száz méteres magasságból két ember zuhan a mélybe. Úgy tűnik, hogy az olvasóknak tetszik, mert nagyon sokan kommentelnek és poénkodnak a szerencsétleneken. Röhögő fejeket küldenek be az emberek és vicceket, mémeket kezdenek gyártani a balesetről. Aztán itt egy régebbi írás: "Jogerős ítélet született az állatkínzó nő ügyében". Elolvastam a cikket. Kiderült, hogy nemcsak állatkínzó és vírustagadó vagyok, hanem homofób és rasszista is. Ez újdonság.

Mikor egy órával később felmegyek a lépcsőn, az űrhajó törzsén úgy tátong a zsilip, mint valami óriási száj. Hamm, bekaplak! Tudom, hogy ez az ajtó csak kívülről hozható működésbe, tehát ha belépek, onnantól számítva nincs visszaút. Úgy érzem magam, mint Jurij Gagarin. Megállok az ajtó előtt, rávigyorgok a fegyveres őrökre és integetek nekik, ahogy azt Gagarin tenné. Megfordulok, belépek a zsilipbe. A technikusok bezárják az ajtót és zümmögést hallok, ahogy csavarkulcsokkal rögzítik azt. Én beszíjazom magam a székbe jó szorosan, ahogy a szimuláció során mutatták. A bogárra gondolok. Talán mégis tücsök volt? Nincs visszaszámlálás. Hatalmas robajjal indulnak be a hajtóművek és a gyorsulás az ülésembe présel...

2.rész

Mindössze két óra telt el a kilövés és a hajó pályára állása között. Keservesen megszabadultam a szkafandertől. Ez a súlytalanság miatt nem is volt olyan egyszerű feladat. Egy kezeslábas ruha maradt rajtam. A hajóm neve Cassus volt. Poláris pályára állították, hogy a többi hajót és a műholdakat ne zavarja. Míg azok általában az egyenlítő mentén keringtek, a Cassus olyan pályán mozgott, ami érintette az északi- és a déli sarkokat. A kilátás pazar volt. Kár, hogy a tériszonyom miatt gyakran rám tört a roham, miközben az alattam lévő Földet bámultam. A cipőm talpa tépőzáras anyagból készült. Jól tapadt a padlóhoz, de óvatosan kellett mozognom. Tubusos kaját ettem, a víz pedig zacskókban volt. Fürdésre nem volt lehetőségem, de a toalett tetszett. Miközben belebrunyáltam, vagy lefektettem a nagyfeszültségű barnakábelt, az alattam levő szerkezet szó szerint becsomagolta a pisit és a kakit egyfajta vákuumfóliába. Ha ezekből a csomagokból összegyűlt jópár darab, egy gombnyomással ki lehetett lőni a világűrbe, pont a Föld bolygó felé. Néha láttam az alsó ablakon kinézve, hogy a csomag a Földanya felé repül. Elvigyorodtam, mikor arra gondoltam, hogy az egész adag gané pont az egyik földlakó nyakába landol majd, de tudtam, hogy nagy valószínűséggel a légkörbe érve az egész elpárolog, mielőtt elérné a földfelszínt.

Mit mondjak... Utáltam mindent és mindenkit. Főleg az emberi társadalmat, ami kitaszított magából valami bogár miatt. Hatvan éves nő vagyok, végigdolgoztam az életem. Nem ezt vártam cserébe, de jött néhány idióta állatvédő, pár eszement liberális és kicsináltak. Tudtomra adták, hogy nincs szükségük rám. Nincs rám szüksége az emberiségnek. Nem kívánatos személy lettem a Föld nevű bolygón. Hová jutott ez a világ? A gyomrom felfordul. Nem a súlytalanságtól, hanem a gondolattól.

Két hét telt el. Az életem rohadt unalmas lett volna, de a harmadik napon észrevettem a Fekete Lovagot. A pályája majdnem azonos volt az enyémmel. Csak egy picit mozgott gyorsabban, mint az én űrhajóm. Köztem és a Föld között haladt el minden huszadik órában, talán pár száz méterre tőlem. Természetesen navigálásra nem volt lehetőségem, mert a Cassust börtönhajónak tervezték, de volt időm jól megfigyelni az objektumot. Először azt gondoltam, valami meteor, vagy űrszemét, de később már biztos voltam benne, hogy ez egy mesterséges tárgy. Egyik végéből zöld fények törtek elő és ez biztosan nem fényvisszaverődés volt. Az alakját nehéz lenne pontosan leírni. Szabálytalan volt. Mivel lassan a saját tengelye körül is forgott, ráadásul a fényviszonyok is változóak voltak, a formája is mindig változott. Néha banán alakú volt, máskor csizmára hasonlított. Régebben már olvastam erről az objektumról és biztosra vettem, hogy ez a Black Knight, vagyis a Fekete Lovag. Egyes források szerint már az ezerkilencszázas évek elején fogták a rádiójeleit és már az első ember alkotta műhold felbocsájtása előtt vizuálisan is észlelték. Nyilvánvalóan nem lehetett ember alkotta tárgy. Az űrutazás felfedezése után persze még több észlelésről számoltak be, de én szkeptikus voltam ezzel a dologgal kapcsolatban egészen addig, amíg nem láttam meg a saját szememmel. Pontosan lemértem azt is, milyen időközönként halad el mellettem az objektum. Húsz óra, kettő perc és négy másodperc. Érdekesnek találtam a dolgot. Már előre tudtam mikor fog jönni és minden alkalommal megbámultam, mikor elhaladt mellettem.

A tizenötödik napon, mikor éppen azt ellenőriztem, mennyi oxigén maradt még a tartályokban, eszembe jutott valami. A karórámra pillantottam és ellöktem magam a faltól. A súlytalanság miatt egészen a toalettig repültem, ráültem és elvigyorodtam. Legendás méretű bűzlő csomagot alkottam. Olyat, amiről esténként cserkészgyerekek regélnek a tábortűz mellett, hogy megijesszék a kisebbeket, miközben mályvacukrot rágcsálnak. Megnyomtam a zöld gombot és sziszegést hallottam, ahogy a gép mechanikája gondosan becsomagolta az egészet egy vákuumfóliába és a zacskót továbbította valami rejtett tartályba. Újra az órámra pillantottam és három...kettő...egy... Megnyomtam a piros gombot. Újra sziszegés hallatszott, mint mikor egy doboz sört bont fel az ember. Az ablakhoz siettem és ahogy kinéztem, még pont láttam, ahogy a csomag a Fekete Lovag zölden világító burkolatához csapódik és a félig fagyott, sűrített gané szétfröccsen. Nevetőgörcsöt kaptam. A könnyeim kicsordultak a röhögéstől és újra kinéztem az ablakon.

- Üdvözlet az emberiségtől! - kiáltottam az objektum felé vihogó hangon.

A saját hajóm hirtelen pályát változtatott és a falhoz csapódtam. Arcomról lehervadt a vigyor. A Black Knight közeledő tömegét láttam az ablakon keresztül, de jól tudtam, hogy igazából a Cassus közeledik az idegen tárgy felé. Nem volt időm felvenni a szkafandert. A monstrum burkolatán egy ovális zsilip tárult fel. Akkora volt, hogy a hajóm kétszer is átfért volna rajta. Tudatosultak bennem az objektum valódi méretei és újból rámtört a tériszony. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam ezt a borzalmat, aztán egyszer csak a padlóra zuhantam. Úgy tűnt, az idegen űrhajóban mesterséges gravitáció van, ami elég kellemetlenül hatott rám két hét súlytalanság után. Úgy éreztem, mintha ólomból lennének a végtagjaim. Próbáltam felállni, de nem sikerült. Kongó csattanás hallatszott, ahogy a saját járművem landolt az idegen hangár belsejében. Tíz percig nem történt semmi. Mikor kezdtem megszokni a gravitációt, sikerült felülnöm. Kinéztem az ablakon és a halványzöld fényben láttam, hogy ez valóban egy hangár lehet. Legalábbis a méretei alapján erre következtettem.

Hangos zúgás hallatszott a zsilip irányából. Te jó ég! Kinyitják az ajtót! Nincs rajtam szkafander! Az összes levegő el fog szökni a Cassusból és a légüres térben fogok elpusztulni! A véremben gázbuborékok keletkeznek, a testem felpuffad és talán szétrobban a mellkasom! - Ezt gondoltam, de mikor a zsilip ajtaja kinyílt, csak egy enyhe nyomást éreztem a fülemben. Mélyet sóhajtottam. Úgy tűnt a levegő lélegezhető, bár dohos szaga volt. Nem tudtam mit csináljak. Nyilvánvalóan van kint valaki, mert kívülről működésbe hozták az ajtót, azonban semmi mozgást nem láttam. Eltelt újabb tíz perc és keservesen felálltam. Úgy gondoltam, nem ülhetek itt örökké. Elhagytam a Cassust, ami most az oldalára dőlve feküdt a hangárban. Mikor kiugrottam a zsilip ajtaján át, nagyjából két métert zuhantam, de úgy tűnt, hogy kisebb a gravitáció, mint otthon, a Földön. Puhán pottyantam a padlóra. Fegyverem természetesen nem volt. Később eszembe jutott, hogy magamhoz vehettem volna némi vizet, vagy élelmet, de végül elhessegettem a gondolatot. Felálltam és körülnéztem. Az a nyílás, ahol bejutottam a saját hajómmal, már bezáródott. Csak magas, koszos falakat láttam és pár túlméretezett ajtót a helyiség másik végében. Arra vettem az irányt. Nem igazán lepődtem meg, mikor az egyik ajtó sziszegve kinyílt. Emberi mértékkel nézve túl magas és széles volt a nyílás. Egy folyosóra jutottam. Magas, halványzölden fluoreszkáló koszos falak. Talán olajtól, vagy gépzsírtól ragadtak. Dohos levegő. Nem így képzeltem el egy idegenek alkotta űrhajót. Elég sokat kellett gyalogolnom, de végül egy újabb ajtó tárult ki előttem.

Egy tágasabb helyiségbe léptem be és a látvány, ami fogadott, enyhén szólva bizarr volt. Hatalmas ablakokat láttam az egyik falon, de a túloldalon, ahol a Földet, a Holdat, a Napot és a csillagokat kellett volna látni, nem volt más, csak fényes vibrálás. Volt valami koszos műszerfal a falak mentén. A terem közepében egy szék.

- Ülj le! - hallottam egy hangot a fejemben.

Mi ez? Telepátia? Gondolatátvitel útján próbálnak hozzám szólni? Eddig úgy gondoltam, ilyenek csak a tudományos-fantasztikus filmekben léteznek. Sokkal életszerűbb lett volna a számomra, ha a műszerek irányából megszólal egy hangszóró és megkért volna egy gépies hang, hogy foglaljak helyet. A szék leginkább fogorvosi székhez hasonlított. Már minden mindegy. Leültem. Ami ezután következett, arra nem számítottam. Egy apró nyílás pattant fel az egyik sarokban és rovarok másztak elő az üregből. Kattogva közeledtek felém. Fekete test, hosszú csápok és aránytalanul nagy hátsó végtagok. Egy ilyet öltem meg régebben a saját lakásomban! Ezek lennének hát a földönkívüliek? Most elkaptak és bosszút fognak rajtam állni! Felkiáltottam a rémülettől és fel akartam ugrani a székből, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Mintha lekötözték volna a csuklómat és a bokámat. A fekete rovarok a levegőbe emelkedtek és úgy szálltak a fejemre, mint apró helikopterek. Ekkor már a rémülettől nem tudtam mozdulni. Izzadtságcseppek gördültek le a homlokomról és a szemembe folytak. Most következik az, hogy lyukat fúrnak a fejembe és kirágják az agyam! - gondoltam rémülten.

- Nyugodj meg! Ezek csak a felderítőink! - hallottam újra a hangot a fejemben.

- Mi? Felderítők? - kérdeztem rémülten.

- Igen, felderítők. Drónok. Szondák. Most csak szkennelik az emlékeidet. Ne félj, nem lesz bajod! - szólt a hang.

Pár perc múlva a rovarok elhagyták a fejem. A levegőbe emelkedtek és berepültek abba a nyílásba, ahonnan előmásztak. A végtagjaim újra szabadok voltak, de már nem akartam menekülni.

- Honnan jöttetek? - kérdeztem remegő hangon.

- Feltérképeztük a tudatodat, ezért tudom, hogy most van pár kérdésed - válaszolta a hang. - Azt is tudom, mire vagy kíváncsi. A kérdések többségére magad is tudod a választ. Ti úgy nevezitek a helyet, ahonnan mi jöttünk; Ökörhajcsár csillagkép. Az emberi evolúciót tanulmányozzuk. Azokból a szondákból, amit Te rovaroknak nevezel, több ezer van a bolygótok felszínén és folyamatosan küldik ide az információkat, amit mi egy hatalmas adatbázisban tárolunk.

- Te is gép vagy? - kérdeztem. Van élőlény a hajón? Úgy értem rajtam kívül?

- Igen, van még egy élőlény. Én magam - szólt a hang a fejemben. - Tudom mi lesz a következő kérdésed, de nem hiszem, hogy fel vagy készülve egy ilyen találkozásra.

- Nem számít. Mutasd magad! - suttogtam.

Mikor sziszegve kitárult egy rejtett ajtó az oldalsó falon és én beléptem a szomszédos helyiségbe, úgy éreztem, hogy egy laborban, vagy kórteremben vagyok. Az idegen a helyiség közepén foglalt helyet egy átlátszó tartályban. Csak egy óriási kocsonyás sejthalmaz. Leginkább agyszövetre hasonlított. Átlátszó folyadékban lebegett, pár infúzióhoz hasolító tűt láttam beleszúrva. Igaza volt. Nem voltam felkészülve erre a látványra. Lábaim elgyengültek, térdem megroggyant. Úgy éreztem el fogok ájulni, de aztán valamennyire sikerült összeszednem magam.

- Nem... Nem erre számítottam - szóltam.

- Tudom... Láttam az elmédet. Azt is tudom, hogy vissza szeretnél menni a Földre. Igaz?

- Igen... - suttogtam.

Kínosan éreztem magam. Rengeteg kérdésem lett volna még ehhez a lényhez, de a külső megjelenése annyira sokkoló volt, hogy semmi nem jutott az eszembe. A visszatérés lehetősége pedig annyira felvillanyozott, hogy már csak földi képek lebegtek a szemem előtt. Tavak, erdők, tengerpart. Sirályok. A gyerekeim. Andy kutyus...

Végül Ő vetett véget a kínos perceknek. Újabb ajtó nyílt a falban. Nem tudtam, hogyan búcsúzzak el az idegentől, csak álltam ott szótlanul. Egy utolsó pillantást vetettem a lény felé és kiléptem a helyiségből. Újabb folyosóra jutottam, ami szintén egy hangárba torkollott. A magas falakon kör alakú ablakok voltak, rajtuk keresztül ismét láttam azt a rejtélyes villogást. A leszállóegység a helyiség közepén helyezkedett el. Kicsit nagyobb volt, mint amit mi, földlakók megszoktunk. Az ajtaja automatikusan nyílt. Volt benne ülés a pilótának, de öveket nem találtam és ez egy kis aggodalomra adott okot. 

- Ne aggódj, nem lesz baj! - szólt a hang.

Próbáltam megszabadulni a rossz érzésektől. Hiszen ez idegen technológia! Ha nincs biztonsági öv, nyilván nem is kell. Biztosan nem fogom magam összetörni landolás közben. Be akartam mászni a jármű belsejébe, de hirtelen eszembe jutott még valami.

- Mióta vagy itt? - kérdeztem az idegent.

- Tizenháromezer földi évvel ezelőtt érkeztem! - szólt a hang a fejemben.

- Mi? Azt akarod mondani, hogy tizenháromezer éve itt vagy, ezen a hajón? - kérdeztem.

- Nem. Ez ebben a formában nem igaz. Itt másképpen telik az idő - válaszolta a hang.

Másképpen telik az idő? Ezt vajon hogy értette? Ismét a villódzó ablakokra néztem és beültem a vízcsepp formájú leszállóegységbe. Az ajtó bezárult. Ablakok nem voltak, de éreztem a startot. Többé nem tudtam mozogni. Mintha egy láthatatlan erő kötözte volna a tagjaimat az ülésbe. Olyan érzés volt, mint abban a teremben, a fogorvosi székben. Fülsiketítő robajjal zuhantam a légkörbe.

3.rész

A jármű rázkódott és pörgött. Arra koncentráltam, hogy be ne rókázzak a fülkébe. Azt gondoltam ejtőernyő fog nyílni, de egy idő után úgy éreztem fékezőrakéták indulnak be. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna navigálni. Műszerek nem voltak. Mindent elvégzett az automatika. Éreztem, hogy az egység eléri a földfelszínt. Hangos csattanást hallottam. A jármű picit kibillent az egyensúlyából és megállt. A végtagjaim ismét szabadok voltak. Letöröltem az arcomról a taknyot és felálltam. Az ajtó kinyílt és kiugrottam a járműből. A tagjaimat kicsit súlyosnak éreztem, de hazaértem. Újra talajt éreztem a talpam alatt. Friss levegő. Térdre rogytam és belemarkoltam a homokba. Tengerparton értem földet és  a vöröslő napot láttam a horizont felett. Talán esteledik. A szárazföld felé néztem és az esti szellőben bólogató pálmákat láttam. Valami trópusi vidék. Ember sehol. Reméltem, hogy nem egy lakatlan szigeten értem földet. De mik azok ott? Házak? Felfutottam egy domb tetejére. Igen! Az ott a távolban egy város! Elindultam a távoli épületek felé.

Mikor a város határához érkeztem, már sötétedni kezdett. Valami nem stimmelt. Nem volt közvilágítás. Ami azt illeti, az épületek ablakaiból sem szűrődött ki fény. Az úttest tönkrement és gyomnövények burjáztak a töredezett aszfalt széles repedései közt. Az omladozó épületek falait kúszónövények sokasága lepte be. Régi autókat láttam. Ezeket már megette a rozsda. A gumiabroncsokat is tönkretette az enyészet. Mikor bentebb merészkedtem a belváros felé, észrevettem, hogy nagytestű madarak köröznek a levegőben, mint a dögkeselyűk. Talán pont fölöttem. Mintha a halálomat várnák, hogy végül jót lakmározzanak a hullámból. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, mikor hangokat hallottam. Valami prérikutya, vagy sakál sétált át morogva az egyik útkereszteződésen. Aztán több is követte. Egy egész falka. Nem tudtam, hogy fussak, vagy inkább meglapuljak, de végül az utóbbi mellett döntöttem. Az állatok elmentek, de már túl sötét volt és nem mertem továbbmenni. Beléptem az egyik épület betört ajtaján és vártam, hogy a szemem alkalmazkodjon a sötéthez. Átmásztam a törmelékeken és az omladozó lépcsőn felmentem az emeletre. Beléptem az első ajtón és valami fekvőhelyet kerestem, ahol alhatok pár órát reggelig. Egy irodahelyiségben lehettem, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak. Rongycsomókat vettem észre az egyik sarokban. Odamásztam a sötétben és lefeküdtem. Mielőtt elnyomott az álom, egy gondolat járt a fejemben. "Mi történt itt?"

Mikor reggel kinyitom a szemem, meglátom a képembe vigyorgó koponyát. Sikoltozva ugrok fel a szakadt matracról és látom, hogy amit tegnap este rongyoknak néztem a sarokban, az nem más, mint egy csontváz, ócska rongyokba öltözve. Valami nem stimmel vele, mert a gerince görbe és a többi csont is furcsa. Három ujj van mindkét kezén. Hatvan éves vagyok, nem akarok még szívrohamot kapni. Próbálok megnyugodni és mélyeket lélegezni.

- A kurva életbe! Mi folyik itt? - kiáltom.

Az ajtó hirtelen beszakad és egy alak ront be a helyiségbe. Rongyokat visel a testén. A kezében egy íj van kifeszítve és egyenesen rám céloz. Mintha valami mutáns lenne. A homlokán valami óriási daganat éktelenkedik. A fél arca mintha megolvadt volna.

- Ne lőjön! - kiáltom és a kezeimet védekezően az arcom elé tartom. Észreveszem, hogy a férfi kezén három ujj van.

- Ki vagy? - kérdezi az alak.

- Kérem ne bántson! A nevem Gertrude Henggeler! Most érkeztem a városba! Mi történt itt? Hol vagyok? - kérdezem és könnycseppek gördülnek le az arcomon.

A szörnyű alak leereszti az íjat és bizalmatlanul méreget.

- Ez itténg Carolina - válaszolja végül. - Magadba vagy? Honnan gyötté?

- Carolina?! - kérdezem hitetlenkedve.

- A hát. Mé? - kérdez vissza a mutáns alak és nekem valami szörnyű sejtésem támad.

- Milyen évet írunk most? Mi az évszám?

- Úgy tartom Covid után hasszázat írunk - szól a férfi aztán a fehér kezeslábast nézegeti, amit viselek. - Valami orvos maga Európábó? Győjjöm má, nézze meg a felesígem! Mostanába beteg. Itténg lakunk a szomszídba.

Miközben kilépünk az irodából és végigmegyünk a folyosón, eszement sebességgel peregnek a fejemben a gondolatok. Covid után hatszázat mondott? Eltelt hatszáz év és én észre sem vettem? Mit is mondott az idegen a Black Knight fedélzetén? "Itt másképpen telik az idő!" Hirtelen minden világossá válik. Belépünk egy másik helyiségbe. Több mocskos matrac is van a falak mellett. Az egyiken egy nő fekszik összegörnyedve. Látom, hogy nyitott gerinccel született, három ujja van és valami óriási daganat látszódik a hasfalán. A nő köhögni kezd és véres lesz a mocskos matrac. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elájulok.

- Ezt a covid vírus csinálta? A covid okozta a mutációt? - kérdezem.

- Covid? Covid soha nem is vót itténg! Accsak egy kis infulenzia vót! Az ótások csináták a betegsíget! Az ótások miatt lett beteg az emberiség! - üvölti az arcomba a mutáns alak.

Nem bírom tovább, kirohanok a helyiségből és sietve elindulok lefelé a lépcsőn, ám a torz alak is kilép az ajtón. Rémülten várom a hátamba csapódó nyílvesszőt, ami majd átszakítja a mellkasom, de hiába.

- Hé, idegen! A város belseji felé ne mennyé! Otténg má sokan vannak a kannyibálok! - szól a férfi és visszasántikál a helyiségbe.

Kirohanok az utcára. Nem, nem megyek a belváros felé. A tengerpart felé veszem az irányt. Elkerülöm a szemétkupacokat és az autóroncsokat. Már majdnem a parton vagyok, mikor látom, hogy tőlem nem messze dögkeselyűk csapata tép szét valami állati tetemet és felzabálják a bűzlő beleket. Elérem a vízpartot, de a leszállóegység már nincs sehol.

Térdre esek a nedves homokban és Andy kutyusra gondolok. A gyerekeimre gondolok, akik már több száz éve meghaltak. Ujjaimal a homokba markolok, arcomat az ég felé fordítom. A bőrömön könnycseppek keverednek a szemerkélő esővel.