Az utolsó nap

Hajnali négy óra. Megszólal az ébresztő. Aegean sea csengőhang szól a telefonomból. Gyűlölöm ezt. Mintha xilofon hangját hallanám némi elektromos hangzással körítve. Mintha azt üzenné a hangulatos kis zene:

 "Ébredj fel, te barom! Kelned kell! Dolgozni kell menni! Már megint másnapos vagy? Tegnap ismét hülyére ittad magad? Tudom én, hogy igen! Hiszen egy napot sem hagynál ki. Ezért érzed most ezt a kellemetlen ízt a szádban. Ezért érzel olyan kellemetlen nyomást a koponyádban, mikor megmozdulsz. Na, gyerünk, kelj fel! Megérdemled a sorsod, mert olyan kretén vagy!"

A kezembe veszem a telefont és kikapcsolom az ébresztést. Azt kívánom, bárcsak bekövetkezne egy globális méretű nukleáris holokauszt, ami kiirtaná az emberiséget és mindenki megdöglene velem együtt. Ha esetleg maradna néhány túlélő, azokkal a nukleáris tél végezne. A levegőbe került sok ezer tonna por eltakarná a napot és több évtizedes sötétségbe borulna a Föld nevű bolygó. A felszínen minden élőlény elpusztulna, a tengerek befagynának és néhány mélytengeri élőlény maradna csak életben. Ezek pár ezer év múlva mutálódnának és újra benépesítenék a földfelszínt. Megtisztulás. Vagy tisztítótűz? Ja, igen... Emlékszem, volt valami hasonló című film, csak nem pont erről a témáról szólt. Lehet, hogy Segal játszotta a főszerepet, de nem vagyok benne biztos. Globális nukleáris holokauszt! Magamban már rég lerövidítettem a kifejezést. GNH. Álom, édes álom! Bár... Mióta ez a két hülye háborúsdit játszik egymás ellen, ez is benne van a pakliban. Nem beszélve a többi hülyéről, akik szponzorálják ezt a több éve tartó konfliktust, vagy asszisztálnak hozzá.

Felkelek. Meglátogatom a klotyót. Dobok egy sárgát, de nem húzom le, mert drága a víz. A vizeletem színe rohadtul sötét. Most távoztak a méreganyagok a szervezetemből? Ez most jó, vagy rossz? Szerintem még mindig jobb, mintha bennem maradtak volna. Nálam a reggeli kelés után nem a mosakodás élvezi a legmagasabb prioritást. A konyha felé indulok és kávét főzök. Közben előkészítem az édesítőszert, a tejet, a poharamat és a gyógyszereimet. Gyógyszerek... Ezek mérgek, ugyanúgy, mint az édesítő. Az jut az eszembe, mi lenne, ha hirtelen megszűnne a gyógyszerellátás. Kik fordulnának fel elsőként? Akik inzulinnal lövik magukat, vagy akik a vérnyomásukra szednek valami szart? Mikor lefő a kávé, iszok egy pohárral és rágyújtok. Ezt teszem minden reggel, annak ellenére, hogy tudom: fosás lesz a vége. Igazából már akkor érzem az ingert, ha csak ránézek a folyékony édesítőszerre, vagy megérzem a kávé szagát, de a megszokás az megszokás. A cigit próbálom hosszú ideig szívni, mert tudom, hogy miután elég és elnyomom a csikket a hamutartóban, fel kell állnom és el kell indulnom a fürdőszoba irányába. Ahogy a fürdőszobai polcra nézek és meglátom a kozmetikumokat, arra gondolok, hogy a fültisztító pálcikák olyan szar minőségűek mostanában. Újrahasznosított papírból készülnek, vagy valami bambusz anyagból. Folyton elgörbülnek, vagy eltörnek használat közben. Hát, ja... Régebben műanyag volt. Emlékszem mit tanultunk a suliban. Minden műanyag kőolajból készül. Vagy nyersolajból? Tudja a faszom, rég volt már, mikor kisiskolás koromban erről beszélt valamelyik tanárom. Teljesen mindegy. A fogkefétől szokás szerint öklődni kezdek, de nem adom fel. Tovább mosom a fogaimat és újabb öklődés következik. A rohadt életbe! Ez túl hangos. Panelházban lakom, lehet, hogy a szomszédok is hallják ezt az agonizáló hangot, ami leginkább okádásra, vagy szarvasbőgésre hasonlít. Végül úgy döntök leszarom. Kiöblítem a számat és véreres szemekkel bámulok a tükörbe. Bakker, pont így nézhet ki egy akasztott ember! Ez a vörös szem nem normális. Ha valaki látna, azt gondolná, füvet szívtam.

Néha készítek magamnak szendvicset, néha nem. Ma nem. Egyrészt nincs kedvem, másrészt minden tele van nyomatva tartósítószerrel, bármit is eszel. Nemrég olvastam egy cikket. Kipakoltak valami temetőt külföldön. Szóval... Kiásták a hullákat, úgy ahogy kell. Valahová átszállították a holttesteket, vagy ilyesmi... De nem is ez a lényeg. A hullák többé-kevésbé épségben voltak. Szóval nem rohadtak el. Állítólag a rengeteg tartósítószer miatt, amit még életükben megzabáltak. Eszem megáll... Reggeli nélkül indulok dolgozni, de mielőtt beülnék a tizennyolc éves autómba, elszívok még egy cigit. Tizennyolc éves autó... Hát, ha nő lenne, akkor pont a legszebb korban lenne, de kocsinak már öreg. Na és a cigi... Az a kurva cigi... Rákos szerveket nyomtatnak a dobozokra. Gyászoló özvegyeket, síró gyerekeket, haldokló férjeket, akiknek cső lóg ki az orrukból, talán oxigént kapnak ezen keresztül, talán tápszondával etetik őket, tökmindegy. Pfúúú, baszki! Ez aztán nem semmi! Ennyi erővel az alkoholos palackokra is tehetnének hasonlókat, ilyen szövegekkel: "Nézd haver! Ha ezt megiszod, ilyen lesz a májad! De azért idd csak meg, mert ha nem teszed, tönkre megy a gyártó!" Esetleg a gyorskajákra is ragaszthatnának matricákat. Például: "Rendszeres fogyasztása rákot okozhat!"

Elindulok a kocsival. Pár kilométer autózás után, az erdős részen egy kis őzet látok elgázolva. Nem sokkal odébb egy kamion áll az úttesten. A sofőr kiszállt a járműből és most éppen az elütött állat irányába ballag. Talán el akarja távolítani az úttestről. Ez szép tőle. Tüntesse is el, ha már egyszer elütötte... Bár, az is lehet, hogy csak egy kis bambiszexre vágyik a fickó. Hát igen. Morbid humorom van, de nem tehetek róla, így születtem.

Úgy tűnik, a főnököm a véremet akarja. Ma ismét tudtomra adja, hogy nincs megelégedve a darabszámmal. Megfordul a fejemben, hogy egyszer ciánkálit keverek a kávéjába. Ha már itt tartunk, anthraxot is keverhetnék a sűrített paradicsomba, amit mi gyártunk a konzerváló üzemben. Még jobb lenne megfertőzni bubópestissel a vezetékes vizet. Akkor kipusztulna ez az egész tetves város, vagy talán maga az emberi faj, amit úgy utálok. Én meg faszább gyerek lennék, mint Jeffrey Dahmer, John Wayne Gazy, Ted Bundy, vagy Ed Gein. A munkatársaim? Velük nincs nagy gond. Faszságokról beszélnek és faszságokat irkálnak a fosbukra. Gyakran látom, mikor előveszem a telefonomat és én is faszságokat irkálok a fosbukra. Darabszám. Szerintem csak a főnökömet izgatja. Talán bizonyítani akar a saját főnökének, az pedig az ő főnökének és így tovább. Odafent pedig a legfőbb főnökök főnöke nagyjából szarik az egészre.

Mikor letelik a munkaidőm, nem hazafelé veszem az irányt. Van másodállásom. Hát persze, hogy van, de ez csak olyan alkalmi munka részmunkaidőben. Ki tudna megélni abból az éhbérből, amit a konzerváló üzemben keresek? Kezdődik a második műszak. Belépek a szűk helyiségbe és dolgozni kezdek. Kőkemény negyven perces kézimunka után feladom és izzadtan lépek ki az ajtón, kezemben egy üres műanyag pohárkával. Jessica ma az ügyeletes. A bögyös szöszi. Szokás szerint rövid fehér köpenyt visel és neccharisnyát. Tudjátok... Olyan hálósat, combfixeset, amit a kurvák szoktak hordani. Mikor felém fordul, és meglátja a kezemben az üres poharat, arcáról lelohad a mosoly.

- Mi van Daniel? Nem sikerült? - kérdezi csalódottan.

- Nem. Pedig rád gondoltam közben... - válaszolom. - Bocsánat a kérdésért, de nem lenne kedved egy kicsit segíteni? - kacsintok rá a nőre.

Jessica először furcsán néz rám, mint aki nem érti miről van szó, de aztán leesik neki. Az arca bevörösödik, a tekintetében sértett felháborodást vélek felfedezni.

- Perverz disznó! Ha nem tudsz anyagot produkálni, akkor takarodj innen! - szólal meg végül.

Leforrázva távozom a spermabankból. Nyugtatni próbálom magam. Bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Különben is mind hülyegyerekek lettek volna, akárcsak én. Talán nem is vagyok jó spermadonornak. Jövő héten megpróbálom a véradást. Állítólag a vérplazmáért is jól fizetnek. Nem megyek egyenesen haza. Leparkolok a sarki bolt előtt és veszek pár apróságot.

Otthon felbontok egy doboz sört és bekapcsolom a televíziót. Váltogatom a csatornákat, de mindenhol reklámot nyomatnak. Főleg gyógyszereket reklámoznak. Ma ez a legnagyobb biznisz a világon. Véleményem szerint a gyógyszeriparnak nem érdeke az, hogy mi meggyógyuljunk. Az az érdekük, hogy betegségben tartsanak minket és továbbra is vásároljuk a termékeiket. Ezeknek mindenféle mellékhatásaik vannak, amik újabb és újabb betegségeket okoznak. Ezzel a kör bezárul. Szitkozódva átváltok egy hírcsatornára és elfogyasztok fél üveg ballantinest. Csak hogy oldjam a feszültséget. Ahogy bámulom a tévét, egyszer csak leesik az állam. Eddig csak passzív módban néztem a televíziót, de most hirtelen felkapom a fejem. Hogy mi?! Ballisztikus rakéták? Nukleáris töltetek? Aha... Úgy látom érik a GNH. Érdeklődve figyelem a műsort, közben megiszom az üveg whisky maradékát. Újra sikerül kiütnöm magam. A végén már csak hangfoszlányok jutnak el a tudatomig, miközben a tévét hallgatom és delíriumos álmomba zuhanok.

"A becsapódások... Közép-Európában is... Ukrajna... Oroszországban... ...mindenki vonuljon a kijelölt óvóhelyekre... Az Amerikai Egyesült Államokat is... Kínából is indultak ballisztikus rakéták... Az atomtámadások..."

Hajnali négy óra. Nem szólal meg az ébresztő, mert már nincs telefonom. Ami azt illeti, én sem létezem már. A lakásom sem. Nincs más, csak por és hamu. Por és hamu? Volt régebben egy ilyen film, vagy nem? Javítsatok ki, ha tévedek... Ámbátor, lehet, hogy nem pont erről a témáról szólt.

 

 A videót a Sötét mesék youtube csatorna készítette. Narrálta: Wolf Márk