Nem fog fájni

 Már három napja nem kaptam enni. Valami undorító ízű folyadékot kellett innom, hogy az emésztőrendszerem teljesen kitisztuljon. Úgy éreztem, éhen halok. Mikor az őrök bekísértek a kabinba, megláttam a tartályt. Mint egy koporsó - gondoltam magamban. Levetkőztem és befeküdtem a kapszula alakú szűk kamrába. A végtagjaimat leszíjazták, hogy ne tudjak mozogni és ne tudjak magamban kárt tenni. Tudtam jól, hogy mindez az én érdekemben történik.

- Minden rendben. Egyes fázis! - szólt az egyik fickó, akinek az arcát maszk takarta. Testén fehér kezeslábas volt. Úgy nézett ki, mintha vegyvédelmi ruhát viselt volna.

A koporsó alakú tartály, amiben feküdtem, kezdett megtelni sárga folyadékkal. Mikor a vízszint emelkedett, elérte a számat és az orromat. Egy ideig visszatartottam a lélegzetemet, de aztán nem bírtam tovább. Ösztönösen próbáltam levegőt venni, de folyadék került a légutaimba. Köhögési roham tört rám, de ezáltal csak még több folyadék került a tüdőmbe. Úgy éreztem, megfulladok. Fel akartam ülni, ki akartam mászni ebből a koporsóból, de a kezem és a lábam gúzsba voltak kötve. Esélyem sem volt. Átéltem azt, amit egy vízbe fulladt ember érez. Szörnyű volt. Fuldoklás, halálfélelem, stressz és pánik. Egy  haldokló ember utolsó pillanatait éltem át és közben eszembe sem jutott, hogy mindezt önként vállaltam.

Nem haltam meg. Mikor a tüdőm megtelt az oxigéndús anyaggal, attól a pillanattól kezdve folyadékot lélegeztem. A születése előtt az emberi tüdő közel kilenc hónapon át magzatvízzel van tele. A szervezet valamilyen módon emlékszik erre az állapotra. A sárga anyag összetételét nem ismertem pontosan, de a tüdőm ki tudta vonni belőle az oxigént és valahogy megoldották, hogy a nitrogén is távozni tudjon a szervezetemből. Különös érzés volt, de éltem és lélegeztem. A látásom homályos volt. Eltelt pár perc és kezdtem megnyugodni.

- Pulzus és vérnyomás rendben! Második Fázis! - hallottam távolról egy tompa hangot.

A folyadék színe sárgáról lassan zöldre változott és én kezdtem elveszíteni az öntudatomat. Elsötétült körülöttem minden és a pulzusom lelassult. Tudtam, hogy percenként pontosan hármat fog ütni a szívem. Ezután leveszik a szíjakat a végtagjaimról és rámzárják a hibernátor átlátszó fedelét. Aztán az őrök és a technikusok el fogják hagyni a helyiséget az orvosokkal együtt és távoznak az űrhajóból. Pár óra múlva megtörténik a kilövés és én huszonkét évet fogok utazni a világűrben hibernált állapotban, anélkül, hogy ténylegesen öregedne a szervezetem. Cél a Tau Eridani csillagrendszer. Távolság negyvenhat fényév.

Ugye most azt gondoljátok, hogy űrhajós vagyok? Az az igazság, hogy nem. Inkább kísérleti patkánynak nevezném magam ebben az egészben. Nyolc évig rendőr voltam. Az egyik nap egy rabláshoz riasztottak minket. Pár fiatal suhanc egy ékszerüzletet próbált kirámolni. Mikor a társammal a helyszínre érkeztünk, tűzharcba keveredtünk a rablókkal és én lelőttem az egyiküket, aki később belehalt a lőtt sebbe. Mivel az áldozat fekete volt, az ügyet felkapta a média. Tüntetések kezdődtek és ami ezzel jár. Betört és kifosztott kirakatok, felgyújtott autók. Mivel ilyen nagy port kavart fel az eset, a bíró engedett a közvélemény nyomásának és úgy gondolta, hogy példát statuál rajtam. Tizenkét év letöltendőt kaptam. Egy rendőr a sitten. Képzelhetitek... Három hónap sanyarú raboskodás után felkeresett két jól öltözött úriember és felajánlottak egy lehetőséget. Egy új esélyt. Elengedik a büntetésem hátralévő részét, ha részt veszek egy űrprogramban.

Nem sajnáltam elhagyni a Földet és a huszonegyedik századot. Számomra ez a világ... Hogy is mondjam... Túl liberális volt. Úgy gondoltam, bármi is vár majd a végtelen világűrben, vagy azon az idegen bolygón, ennél csak jobb lehet. Tizenkét év börtöntől pedig mindenképp jobb. Családom nem volt. Mivel árvaházban nevelkedtem, nem voltak rokonaim sem. Talán ezért is választottak ki engem a sok jelölt közül.

Mikor az emberek felfedezték a fénynél gyorsabb utazást, nem verték nagy dobra a dolgot, sőt, inkább titokban tartották a kutatók. Eredetileg úgy tervezték, hogy emberi személyzet nélkül hajtják végre az első próbarepülést, de végül valaki úgy gondolta, hogy jó lenne tudni, hogyan viseli az emberi szervezet ezt az iszonyú sebességet. Itt jöttem én a képbe.

Elméletileg megcélozhattak volna egy Földhöz közeli csillagrendszert is, de nem ezt tették. Igaz, hogy az Airola képes volt elérni a fénysebesség többszörösét is, de ekkora sebességre valahogy fel is kell gyorsulni az űrhajónak és ehhez sok idő kell, ráadásul az utazás második felében már a fékezésé a főszerep, hiszen valahogy meg is kell állni a célnál. Tizenegy év gyorsulás és tizenegy év fékezés. Ebből a szempontból egy közeli naprendszer, például az Alfa Centauri túl közel volt. A hajó nem tudott volna olyan sebességet elérni, amit a tudósok elterveztek. Végül a Tau Eridani lett az uticél. A központi csillag körül több kisebb bolygó is kering, ezeken talán víz és oxigén is lehet. A terv az volt, hogy ha megérkezem, a landolás után végzek pár vizsgálatot, begyűjtök pár mintát az egyik ilyen idegen világban, aztán indulok vissza a Földre. Már ha túlélem az utazást. Ha a belső szerveim kibírják ezt a sok éven át tartó gyorsulást, akkor talán a kozmikus sugárzás öl meg. Hiszen annak idején Lajka kutya is elpusztult végül.

***

Mélyálom. Körbenézek és azt látom, hogy egy hatalmas stadionban vagyok. Végtelen magasságokba vesző lelátókat látok amelyek zsúfolásig megteltek. "Úristen, micsoda csürhe!" - gondolom magamban. Hupililára festett hajú punkok. Szivárványszínű ruhába öltözött emberek, akik szivárvány színű zászlókat lengetnek. Róluk nem lehet megállapítani, hogy nők, vagy férfiak. Mások a testüket eltakaró lepelben vannak, csak a szemeik látszódnak. Egyesek úgy öltöznek, mint a góthok. Fehér embert alig látok. Hatalmas kivetítő képernyők közvetítik a műsort a távol ülő embereknek. Én egy keskeny betonpilléren állok, ami a tér közepéig nyúlik. Úgy érzem magam, mint egy műugró egy nemzetközi versenyen, aki éppen a triplacsavaros mutatványra készül, hogy aztán fejjel előre, kinyújtott kezekkel érkezzen a vízbe. Valóban... Ahogy lenézek, azt látom, hogy a pálya füves talaja helyett egy óriási medence fölött állok. Csakhogy ez nem egy szokványos medence. Hemzsegnek benne az aligátorok. Mi a franc van? Oda kell leugranom? - gondolom kétségbeesetten. Ekkor a gigászi hangszórókból megszólal egy hang.

- Tisztelt nagyérdemű közönség! Ez itt egy férfi!

- Fúúúúj! - zúgják kórusban a közönség között a leszbikusok és a feministák.

- Egy fehér férfi! - folytatja a műsorvezető.

- Pusztuljon! - kiabálja mindenki kórusban.

- Egy fehér hetero férfi! - szítja a hangulatot a láthatatlan hang.

- Undorító! - üvöltik a transzneműek.

- Ez egy fehér hetero férfi, aki ráadásul keresztény! - szól a hang a hangszórókból.

- Hitetlen! - kiabálják a muszlimok.

- Ez az ember a mai tökéletes, liberális társadalmunk megtestesült ellensége! Ráadásul megölt egy ártatlan afroamerikait! - harsogja a hang.

- Átkozott fasiszta! Pokolra vele! - zúgják a feketék és az állatvédők.

Lökést érzek hátrulról. Leesek a betonrámpáról. Húsz méter magasból pont a hatalmas medence közepébe zuhanok. A hátamra érkezem. Az ütés elkábít egy pillanatra, alig kapok levegőt, de aztán teljes erővel elkezdek úszni. Nem tudom merre tartok. Előbb, vagy utóbb elérem a partot, ha szerencsém van. Nincs szerencsém. Egy harapást érzek a bal lábamon és egy aligátor lehúz a víz alá. Halálpörgés kezdődik. A csontjaim szilánkokra törnek. Üvölteni akarok, de csak víz áramlik a légutaimba. Egy másik állat is rámveti magát. Ő a jobb vállamat tépi szét.

***

Mélyálom. Mikor kezd visszatérni a tudatom, első gondolatom: "Ne mozdulj!" Pár perc múlva lassan felnyitom a szemem. A sárga folyadékon át homályosan látom, hogy a hibernátor fedele nyitva van. Lassan felülök, közben a sárga színű szirupot kiszivattyúzzák a gépek a tartályból. Úgy érzem, a testem tömege több tonna. Egy ideig fuldoklok, aztán köhögési roham tör rám, ami eltart pár percig. Mikor ismét levegőt lélegzem, hányinger tör rám és kiokádom a gyomromban lévő maradék anyagot.

- Ha elég erősnek érzed magad, hagyd el a hibernálókamrát! - szólal meg egy női hang a falakba rejtett hangszórókból.

- Rohadj meg Anya! - válaszolom a központi számítógépnek. Lényegében ez a computer vezérel itt mindent az Ariola fedélzetén. - Hol vagyunk? - kérdezem.

- A Tau Eridani második bolygójánál vagyunk. Geostacionárius pályán keringünk az egyenlítő mentén - válaszolja a női hang szenvtelenül.

- Rémálmokról nem volt szó, mikor elvállaltam ezt az utazást! - hörgöm.

- Sajnálom, Tod. Hagyd el a kamrát.

Mivel a testem sikamlós a nyálkás anyagtól, keservesen mászok ki a koporsóból és lezuhanyzok. Felöltözöm. Egy fehér kezeslábas van rajtam és az étkező felé indulok. Nehezemre esik a járás, mintha ólomból lennének a végtagjaim.

- Anya! Tudnád csökkenteni a gravitációt? - kérdezem.

- Természetesen - szól a női hang és kibillenek az egyensúlyomból. Alig bírok talpon maradni, de aztán stabilizálódik minden és sokkal könnyebbnek érzem a testem. Maga a hajó cső formájú és forog a képzeletbeli tengelye körül. Ez biztosítja számomra a mesterséges gravitációt.

Ahogy belépek a szűk étkezőbe, grillhúsra és sültkrumplira vágyom, de az ételautomata csak egy kis adag pépes kaját ad. Leginkább főzelékre hasonlít, de bele sem merek gondolni, mi lehet valójában. Nos, rendben. Értem én. Évtizedekig nem használtam a gyomrom és az emésztőrendszerem, nem ehetek azonnal marhahúst.

- Anya. Te nő vagy? - kérdezem, miközben lassan eszegetek.

- Nem értem a kérdést - válaszolja Anya.

- Női hangod van. Úgy érzed, hogy a női nemhez tartozol?

- Gendersemleges vagyok - válaszolja a gép.

- Na, persze. Gondolhattam volna. Anya, tudod mi az a liberalizmus? - kérdezem vigyorogva. Gondolkodjon csak azzal az ostoba gépagyával.

- A liberalizmus nem életképes társadalmi forma - válaszolja a computer.

Kis híján a torkomon akad a falat. Honnan tud ez a társadalmi formákról? Úgy beszél, mintha önálló gondolatai lennének. Azt hittem, arra tervezték, hogy irányítsa ezt a hajót.

- Honnan tudod, hogy nem életképes? - kérdezek vissza.

- Kapcsolatba léptem a bolygó központi agyával és azóta folyamatosan kommunikálok vele. Egy város van alattunk. Ezért is keringünk most geostacionárius pályán - szól a gép szenvtelen hangon.

- Egy város? - kérdem riadtan és kirontok az étkezőből. A monitorokhoz lépek és valóban egy várost látok az egyik képernyőre pillantva a felhőfoszlányokon át. - Zoomolj rá Anya! Zoomolj rá még jobban! - kiáltom.

Hihetetlen. Egy város. Az épületeket csak távolról látom, de ez akár Manhattan is lehetne. Utak, utcák, felhőkarcolók. Élet van odalent. Földön kívüli élet. Idegenek! Hirtelen szirénák szólalnak meg. A falakon vörös fények villognak.

- Teljes készültség! Objektum ütközőpályán! - közli a fedélzeti számítógép szenvtelen hangon. Szitkozódva ülök le a műszerek elé és beszíjazom magam a székbe. Várom, hogy a hajtóművek beinduljanak. Kitérőmanőverre, vagy irányváltoztatásra számítok, de nem történik semmi.

- Anya! Csinálj már valamit! Össze fogunk ütközni! - kiáltom riadtan, miközben az egyik monitoron a közeledő objektumot nézem. Talán egy műhold. Nem! Ez egy hajó. Ahogy a jármű közeledik, egyre inkább az az érzésem, hogy ez egy űrsikló. Mikor már csak pár száz méter a távolság, látom, hogy az idegen űrhajón beindulnak a fékezőrakéták, aztán már túl közel van és kikerül a külső kamera látószögéből.

- Nyugalom, Tod! Ne csatold ki magad és ne mozdulj! - szól Anya.

- Mi történik? - kérdezem remegő hangon.

- Dokkolás - válaszolja a gép. Nem tudom megállapítani, hogy ez most állapotjelentés, vagy nekem akarta címezni Anya a tőmondatot. Pár perc múlva kongó csattanásokat hallok. A rögzítőkarmantyúk hangját. Aztán távoli, süvítő hangot, ami csak egy másodpercig tart.

- Dokkolás sikeres. Zsilip nyitva! - szól Anya.

Megfordulok a székkel és riadtan az ajtó felé nézek, ahol az idegenek fognak belépni perceken belül. Torkomat a kétségbeesés marka szorongatja. Mindjárt belépnek a gülüszemű zöld szörnyek. Vagy a szürkék. Az is lehet, hogy kocsonyás, polipszerű lények lesznek. Talán kísérletezni fognak rajtam és szondát dugnak a seggembe. Spermamintát vesznek tőlem, vagy kioperálják az agyam. Leszakad rólam a víz.

Mikor pár perc múlva nyílik az ajtó, három alak lép be a helyiségbe. Emberek, fekete ruhába öltözve. Középkorúak. Talán negyven évesek lehetnek. Egyikük ázsiainak tűnik.

- Tod Atkinson? Kérem álljon fel és jöjjön velünk! - szólal meg az egyik idegen tökéletes angol kiejtéssel.

- Ho... Honnan tudja a nevem? - kérdezem.

- Már vártuk magát. Kövessen minket. Később mindent elmagyarázunk.

Mikor azt gondoltam, hogy az idegenek hajója űrrepülőgép, vagy űrsikló, nem sokat tévedtem. Igaz, ők kompnak nevezik. Hatalmas robajjal lépünk be a légkörbe. Összesen húsz percet vesz igénybe a landolás.

***

Egy tágas teremben ülök, velem szemben a három feketébe öltözött alak. Mint egy bíróság, ahol én vagyok a vádlott. Mindhárman az előttük lévő monitort tanulmányozzák.

- Maga Tod Atkinson? - kérdezi a középső ember.

- Igen.

- Magát 2078 május tizenhatodikán lőtték ki az űrbe. Önként vállalta, hogy részt vesz egy űrprogramban, amelyben az independatív hajtóművet tesztelték. Igaz?

- Igen - válaszolom.

- Rossz hírem van az ön számára Tod. Nem térhet vissza a Földre. A Föld bolygó időközben lakhatatlanná vált - szól a fekete ruhás.

- Atomháború? - kérdezem döbbenten.

- Igen, az is közrejátszott. Viszont a környezetszennyezés okozta klímakatasztrófa úgyszintén. Eltűnt az ózonpajzs. Gigászi méreteket öltött a túlnépesedés. Az emberi társadalom összeomlott. Általánossá vált a víz- és az élelemhiány. A bolygó nyersanyagtartalékai kimerültek. A keleti konfliktus miatti háború után pedig beköszöntött a nukleáris tél - mondja az idegen rezzenéstelen arccal.

- Értem... - válaszolom. - De maguk hogy kerültek ide? Hiszen én a leggyorsabb hajóval és a legmodernebb technikával indultam útnak. Lehetetlen, hogy önök most itt vannak!

- Miután önt kilőtték az űrbe, az emberiség feltalálta a térhajlítás elvén működő technológiát. A mi űrhajóink jelenleg ilyen hajtóművekkel működnek. Igazából már tizenöt évvel ezelőtt megvetettük a lábunkat ezen a bolygón - szól az idegen.

- Azt állítja, hogy az én kísérleti repülésem teljesen hiábavaló volt? Mialatt én hibernálva utaztam az űrben, maguk egyszerűen megelőztek engem? Sőt, technikai civilizációt hoztak létre ezen a bolygón, mire én megérkeztem? - kérdezem felháborodva és ököllel az asztal lapjára csapok.

- A harag, az agresszió, a szeretet, a kapzsiság, emberi tulajdonság! Maga is csak egy ember! A maga fajtája tette tönkre a Földet! - mondja megvetően a jobb oldalon ülő fickó velem szemben, aki eddig meg sem szólalt. Én döbbenten nézek rá.

- Maga nem ember? Maguk nem emberek? - szemem a velem szemben ülő három alak arcát fürkészi, miközben valami szörnyű gyanú támad bennem.

- Valamikor azok voltunk. Emberek - válaszolja a bal oldalon ülő férfi gúnyosan, de a középen ülő alak, aki a főnöknek tűnik, csendre inti.

- Tod Atkinson! Kötelességem közölni önnel, hogy sebészi beavatkozást fogunk magán végrehajtani. A műtét során az agyának egy részét eltávolítjuk és egy neuron alapú chippet ültetünk be a helyére, ami teljesen kompatibilis az agyszövettel. Ez inaktiválni fogja az érzelmeket, ami a társadalom és a fejlődés legnagyobb ellensége. Vigyék! - szól a főnök.

Pár alak, akik eddig mögöttem álltak, mellém lépnek és szorosan lefognak. Valami fekete selyemzsákot húznak a fejemre. Tiltakozni akarok, de szúrást érzek a jobb vállamban és elgyengülök. Mielőtt elveszíteném az öntudatomat, hangokat hallok.

- Szolgáld a fejlődést Tod! Szolgáld a fejlődést!

***

Ahogy leszíjazva fekszek a műtőasztalon, a zöld ruhába öltözött sebész háttal áll nekem és a műszerei között matat. Egyre inkább az az érzésem, hogy ez a fickó nem normális. Valami ősrégi retro dalt dudorászik.

- "Ember alkot isteneket, program alkot embereket" - énekli halkan, aztán felém fordul. A zöld színű ruháját vér szennyezi. - Hogy van a mi kis betegünk? - kérdi tőlem vigyorogva.

- Nem vagyok beteg! - válaszolom.

- Hogy tetszik az új frizurája? - szól a doki és egy tükröt tart az arcom elé. Csak most veszem észre, hogy a fejemet teljesen kopaszra borotválták. Szörnyű...

- Kérdezhetek valamit doki?

- Természetesen.

- Azt gondoltam, minden embert megchippeltek ezen a bolygón, hogy kiiktassák az érzelmeiket. Akkor maga miért vigyorog és miért énekel? - kérdezem.

A doki fölém hajol és mélyen a szemembe néz. A fejét zöld sapka takarja. Csak most látom, hogy legalább hatvan éves a fickó. Szemeiben őrült csillogást vélek felfedezni.

- Eláruljak egy titkot, Tod? Nincs bennem chip, mert ez az egész az én ötletem volt - válaszolja. - Én találtam fel a neuron alapú processzort. Én alkottam meg a tökéletes társadalmat, amiből kizártam az emberi tényezőt.

A doki egy tojás nagyságú tárgyat emel ki az egyik kisebb tartályból és a szemem elé tartja, hogy jól lássam. Leginkább karfiolra hasonlít.

- Látja ezt? - kérdezi a fickó és a zöld színű műtősmaszkot az orrára húzza.

- Ezt fogja a fejembe ültetni? Ez a chip?

- Ez nem csupán egy chip. Látta azt a hatalmas kocka alakú épületet, mikor magát idehozták? Az a monstrum lényegében egy hatalmas számítógép. A bolygó központi agya. Folyamatos kapcsolatban van az emberekkel és korrigál minden káros tényezőt és pontatlanságot, mielőtt még megszületne a primitív emberi agyban! Nincs helye érzelmeknek! Lényegében ez a társadalom egy hatalmas kollektív tudat. A tökéletes világ - szól a doki.

- Marhaság! Amit maga alkotott, az nem a tökéletes világ, hanem a tökéletes diktatúra, mint George Orwell regényében! - vágok vissza. - Kizártnak tartom, hogy egyedül operált meg minden embert!

- Ó, hát persze, hogy nem. Rajtam kívül természetesen van még itt rengeteg agysebész - válaszolja az idős férfi.

- Vannak olyanok is, mint maga? Chip nélküliek? Többen is?

- Túl sokat kérdez! - csattan fel az orvos. - A kíváncsiság negatív emberi tulajdonság, ami gátolja a fejlődést! Ez hamarosan el fog múlni a maga esetében is! Két óra múlva már nem is fogja érdekelni!

A férfi megfordul és újra a műszerei között matat. Egy fecskendőbe zöld színű folyadékot szív fel egy ampullából. Az injekciót megfordítja, a tű a mennyezet irányába néz és kinyomja belőle a légbuborékot. Újra felém fordul.

- Nyugodjon meg, Tod! Nem fog fájni! - szól a doki. Fecskendővel a kezében felém közeledik és ismét dúdolni kezd egy ősrégi dalt: - "Hússal tömött testek. Gépek lesztek."

- Vigye innen azt a szart! Belém ne merje szúrni! - üvöltöm.

A fickó egy pillanatra megáll, mintha elgondolkozna, aztán az injekciót leteszi a kerekes asztalra a többi szerszám közé.

- Ahogy óhajtja Tod! Bár, így egy kicsit fájdalmasabb lesz az eljárás - válaszol.

Kezébe vesz egy szikét és megvágja a fejbőrömet háromszög alakban, ahogy előre be volt rajzolva filctollal. Üvöltök, ahogy eltávolítja a fejbőrt. Ő a kezébe veszi a csontfűrészt, ami velvisít, mint egy fogorvosi fúró. Iszonyú zajt hallok, mikor a szerszám átvágja a koponyacsontomat. Elveszítem az eszméletemet, de előtte még a doki hangját hallom valahonnan távolról: "Szolgáld a fejlődést!"

***

Mélyálom. Ahogy a gépek kiszivattyúzzák a sárga folyadékot a hibernátorból, kinyitom a szemem és keservesen felülök. Mikor vége a köhögési rohamnak és a hányásnak, kimászom a tartályból. Rohadt hideg van.

- Anya! Nem tudtad volna idejében bekapcsolni a fűtést? - kérdezem felháborodva.

- Sajnálom Tod. Ilyen hosszú utazás közben nem pazarolhatjuk az energiát. Pár perc múlva ismét normális lesz a levegő hőmérséklete - válaszolja a computer.

Lezuhanyzok és felöltözök. Belépek az étkezőbe és iszok egy pohár vizet. Az automata kiad egy kis adag pépes ételt. Az íze leginkább krumplifőzelékre hasonlít. Mialatt kedvtelenül eszegetek, a rémálmaimra gondolok. Beleborsózik a hátam, mikor eszembe jutnak az emlékek.

- Anya! Hol vagyunk? - kérdezem a fedélzeti számítógépet, de az nem válaszol. - Anya! Hallasz?

- Valaki beszélni szeretne veled - válaszolja a gép.

- Mit beszélsz? - szólok hitetlenkedve, de Anya nem válaszol. - Adás érkezik a bolygóról? - kérdezem.

- Kérlek fáradj át a gépterembe, Tod! - mondja a computer szenvtelen hangon.

Kelletlenül felállok és engedelmeskedem. Mikor belépek a terembe, sötét van. Csak a falakon és a műszerfalon világítanak a fények. Leülök az egyik székbe a monitorok elé, kezeim a műszereken babrálnak és a képernyők életre kelnek. Diagnosztikai adatokat látok, de ezek most a legkevésbé sem érdekelnek.

- Anya! Külső kamerák! - szólok, de a gép nem engedelmeskedik.

Kézzel váltok át vizuális módra. Mikor a középső nagy monitoron megjelenik a kép, hirtelen egy jeges kezet érzek a mellkasomban, ami a szívembe markol. Ez nem a Tau Eridani! Egy óriási fekete lyuk körül kering az űrhajóm. Maga a hatalmas objektum nem látható, csak az irgalmatlan mennyiségű izzó anyaghalmaz, ami az égitest körül örvénylik.

- Gyönyörű, ugye? - szólal meg egy férfihang.

Ijedten nézek balra. A mellettem lévő székben egy ember ül. Egy férfi. Ismerem. Én magam vagyok az. Nem tudom ki ez, hogy került ide és miért vette fel az én alakomat, de tökéletesen egyezik a külső megjelenésünk. Agyamban szilánkokra hullik minden. Valami értelmes dolgot kéne mondanom, de végül csak egy buta kérdés hagyja el a számat.

- Bele fogunk zuhanni?

- Igazából ez lényegtelen - válaszolja a másik.

- Ki vagy? - kérdezem.

- Ez a kérdés is huszadrangú. Rossz hírem van a számodra Tod. Sajnálom - válaszol a másik.

- Mi lenne az?

- Nem történt meg a kilövés. Még mindig a Föld bolygón vagy.

- Ez hogy lehet?

- Komplikációk léptek fel a mélyaltatás közben. Kómába estél. Nem tudunk felébreszteni - válaszolja a hasonmásom.

- Ez nem lehet igaz! - kiáltom. - Ez hazugság!

- Másfél éve tart ez az állapot - szól a másik. - Nem tudunk téged visszahozni a fantáziálásból. Sajnálom Tod.

- Akkor te hogy kerülsz bele az álmomba? Hogy kerülsz ide és ki vagy? Mit akarsz? - kérdem.

- Hónapok óta próbáljuk felvenni veled a kapcsolatot és most úgy tűnik sikerült. Tudod, a kórházi ellátás pénzbe kerül. Az az igazság, hogy a biztosításod már nem tudja fedezni a tested életben tartását. Eutanáziát fogunk rajtad végrehajtani a Földön. Sokkal simábban menne ez a dolog, ha te is beleegyeznél ebbe a műveletbe. Tudod, megúsznánk egy csomó felesleges procedúrát - mondja a másik alak.

- Meg akartok ölni? - kérdezem hitetlenkedve. - Ugye te valójában orvos vagy? Mi van a hippokratészi esküvel? Arra esküdtél fel, te rohadék! Vagy nem?

- Ne húzd fel magad. Nem orvos vagyok, hanem jogász. Ezzel a viselkedéssel csak megnehezíted a dolgomat - mondja a hasonmásom.

- Tudod mit? Kapd be! - ordítom.

- Ezt beleegyezésnek veszem - szól az alak egy pillanatnyi gondolkodás után. - Doki, adja be neki az injekciót és végeztünk!

Fel akarok ugrani a székből és rá akarom magam vetni. Addig akarom szorítani a nyakát, amíg mozog, de nem sikerül. A hajó elindul és olyan gyorsulás présel az ülésembe, hogy moccanni sem tudok. Iszonyú sebességgel száguldunk a fekete lyuk felé. Mellkasomra mázsás súly telepszik, a fejem szinte belesüpped a fejtámlába. Nem tudok mozdulni, levegő után kapkodok. Ahogy áthaladunk az örvénylő gázhalmazon, a hajó burkolata szinte felizzik. Fémek sikolyát hallom, aztán csak az egyre növekvő sötétséget látom, ami pár pillanattal később már betölti a monitorokat. Talán jobban járnék, ha elveszíteném az eszméletemet a túlterheléstől, de nem ez történik. Mikor elérjük az eseményhorizontot, mintha lelassulna az idő. A hajó megnyúlik. A monitorok végtelen távolságba kerülnek. A gyorsulás okozta túlterhelés megszűnik. Meg akarom érinteni a műszereket, de mikor sikerül kinyújtani a karomat, a végtagom szintén végtelen hosszúvá nyúlik. A színek megszűnnek és minden vörössé válik. A mellettem ülő hasonmásom felé nézek. Szörnyű, eltorzult fejjel vigyorog rám, aztán megszólal.

- Ne félj Tod! Nem fog fájni!